Egyre bátrabban megyek be hozzá. Egyre biztonságosabban érzem magam vele, egyre közelebb érzem magam hozzá. Nehezen találtunk egymásra az elején, kerültem a tekintetét de ez mára megváltozott. Ennyi. Minden héten időt szán rám és úgy gondolom, az együtt töltött fél órák során fejlődik a terápiás kapcsolat. 

Beszéltünk a zárásról, hogy mikor gondolom. Ha a munkám engedi, nem bánok plusz 2-3 hetet - mondom - mit gondol, mit tudnánk még ..? - Hát, úgy érzem, az elmúlt másfél - két hónapban lett jobb, itt .... mert nehezen ment az elején - az egyéni? - kérdezi.

- Igen, én is így látom, kezd nyitottabbá válni, nyitottabban beszélni - felnézek, ránézek, ő visszanéz és így szól:

- és ahogy kezd nyitottabbá válni, úgy nő folyamatosan a szemkontaktussal töltött percek száma - mondja nevetve.

Pedig ritkán nevet, kezdetben másmilyennek éreztem - vagy annak aki nem ismeri közelebbről, olyan hidegnek tűnik és tárgyilagosnak, most mégis nevet, valami kezd feloldódni köztünk. Kérdez párkapcsolatról ..... - ebben a férfi-nő kapcsolatban még van "kraft", gyerünk - mondja ismét mosolyogva, biztatva, és igen, így a 3. hónap vége fele kezdek nyitottabban beszélgetni vele. Összeszoktunk végre. Ő és én.

A következő alkalommal megint könnyek között megyek be. Testtudat nulla, úgy teszem-veszem a lábam, megbillentem az asztalt, leesik egy toll majd bocsánatot kérek, könnyek között, zavart vagyok .

- Ma mindent elcseszek. - Mit cseszett el? Természetesen a mozgás a téma, hogy mennyire rettenetesen frusztrált vagyok, hogy úgy érzem végre jól akarom csinálni, és sose sikerül elég jól csinálni a gyakorlatokat. Zavart vagyok, könnyezek, idegesen fészkelődök, nem találom a helyem. Néha újra és újra magamba nyelem a könnyeim.

- Ez most nehéz .... - jelzem a nehéz percekben.

Egyszer csak a beszélgetés közben így szól:

- Jól gondolom, hogy magának könnyebb a verbális terápia ...? Itt .... ahol kicsit távolságtartóbb lehet az ember. (nincs annyi közvetlen interakció mint mozgásterápián) ..... mert hogy kintről évek verbális tapasztalata van maga mögött.....és úgy érzem, tud beszélni az érzéseiről és őszinte. 

Jól esett, amit mondott és valóban valószínűleg a verbalitás szintjén jobban működök mint a mozgásterápia folyamatos mozgásos és testi - érintéses közvetlen kapcsolódásaiban.

Könnyek kiutat nehezen nyernek,

belül ezerfelé szerte peregnek,

a fájdalom tobzódik, majd kitör,

nem is volt, ma sincsen öröm,

s mikor a könnyek mégis kifolynak,

a szem alatt a kerek cseppek összemosódnak,

mert fáj a születés, fáj bennrekedni,

fáj a világba emberi lényként leszületni,

fáj beszélni, érezni, szeretni,

fáj magamat egyszerűen csak úgy lekezelni,

majd színesen elfelejteni,

fáj létem fekete-fehér világba meríteni,

s a kettő között a szürke félhomályban,

eggyé válik testem-lelkem a tátongó halállal.

Nem kötődni, örökké távol maradni,

mindig újra engedni Lucifert a szívembe marni,

karma véres karcot húz lelkemen,

s örvény húz le a tajtékzó, viharos tengeren,

Az éjszaka körbeölel, sötét fátyla rám terül,

lelkem mély hullámok közé merül,

szótlan, hangos hangokat keres,

de  a hang belül könnycseppekkel remeg,

egyedül vagyok, felettem sötét fergeteg,

nincs ki igazán önmagamért szeret.

Észrevétlen a léc rezeg,

szeretni szeretném a szerethetetlent,

de a lámpa ég, zajosak a hangok,

feszültségeim magamban egymásnak konduló harangok,

belül hangos, kiált a lélek,

vegyél már észre, nagyon szépen kérlek,

megszólalni, részt venni szinte félek,

oly nehéz ennyire egyedül a lélek,

egy óra és éjfél, a harangok újra élnek,

nem tudom, élnek e még igazi remények,

kinn ülök magamban, csövek zúgnak,

patkányok a csövekben szeretetfonalat húznak,

de nem jutnak el most már a szívemig,

de mi a franc jut el hozzám, az istenit!!!!

Van ki színekben, formákban dolgozik, van ki szavakban,

de ketten kétfelé, ő is, s én is magamban,

itt kinn csend és nyugalom van,

jobb mint a szobai zajokban.

Újra a mozgás, könnyek facsarodnak,

érintések, születés, kavarognak,

vajon mit hoz ki belőlem újra,

rádolgozok a bennem élő láthatatlan súlyra.

Kijövök csoportról, persze az épületet ismerem, az emberek és a légkör mégis valahogy idegen. Rám szakad az egyedüllét és feltör valami furcsa, szürke feszültség. A csoport és az egyedüllét ellentéte, az egyedüllét és a másikkal ellentéte, hogy képes vagyok lekoptatni embereket. Erről a szobában nem nagyon beszélek, nincs kinek, ez csak úgy van, ott bennem mélyen. Szinte sajnálom, amit tettem, de valahogy terhelő volt vele lenni odakinn és alig vártam, hogy magam lehessek .... és lekoptattam. Ülök ott kinn, megélve az ellentéteimet és elerednek a könnyeim. Valami erő elszorít és bár terveztem, nem tudok olvasni, potyognak a könnyeim.

Állok az ajtótól megint pár méterre és potyognak a könnyeim. Kinyitja, bemegyek, sírástól zavaros hangon köszönök. Utálom hogy ennyire esetlen és sebezhető vagyok. Még előtte is utálom. Pedig csak ember vagyok, s ő is ember, bár kicsit elsőre hidegnek tűnik, tudom, hogy érez, - Mi történt? - kérdi, majd csend, arc törölgetés, kezdődik a folytonos papírzsepi tépkedése apró darabokra. Nem nézek rá. Utálom, szívből utálom ezt a sebezhetőséget, ami ilyenkor látszik a szemeimen, mégis tudom, hogy érzi mi van velem és hogy figyel rám. Fél óra csak velem. - Sok minden ... - mondom, halkan, aztán igen, igen ..... a mozgás - hogy ott is kiborultam, már kedden is, beszélek a megélt születés élményről, a szülőcsatornáról , a tágulás imitálásáról, az érzéseimről, az akkori könnyeimről, és az aznapi mozgásról .... hogy mi minden nehézség ér ott. aztán az ellentétekről ....

hogy együtt vagy egyedül és itt benn végre elmondtam hogy leráztam .... hogy leráztam, mert zavart hogy jön velem, úgy éreztem, tapad rám és megfújt .... és leráztam de ekkor már végképp nem tudtam, mi jobb, egyedül vagy együtt. Ott benn, vele, vele éreztem azt, hogy valahogy normálisan működök - vele, együtt.

A TERÁPIÁS KAPCSOLAT MINDIG EGÉSZEN MÁS. MIELŐTT KIJÖVÖK - MÁR TUDJA, MOSOLYOG - IGEN, A KUKA OTT BENN AZ ASZTALA MELLETTI SAROKBAN - MEGINT EGY PAPÍRZSEPIT DARABOKRA TÉPKEDTEM.

Tudom, hogy magányos vagy, tudom, hogy egyedül,

tudom, nehéz az Élet öröm - és szerethetetlenül,

tudom, benned a néma hangot keres

s miközben kifakad, a levegőben mint levél a szélben, remeg

a hang, mely ide-oda csapódik,

a szívben le a némaság bánata rakódik,

mert kit érdekel szavad, néha búcsúra vágy,

hangodra telepszik a szürkéskék homály.

Kicsi, szeretlek, aranyos vagy s végtelenül tiszta,

csak benned a csalódások okozta fájdalom tripla,

Kicsi, tudom, oly nehéz szeretni,

sokkal könnyebb üvegfalakat kockává emelni,

hol a párába írva üzensz a világnak,

széttörnéd de már végképp zárt vagy.

Kicsi, ott belül megsimogathatlak? 

Szerethetlek anélkül, hogy nekilöknél a faladnak? 

Egy lágy érintés és Kicsi, sose vagy egyedül,

veled vagyok mindig, hibázhatsz, ellökhetsz,

leszek neked rendületlenül.

Tudom, apró szíved hol sérült,

ragtapasz rá, a seb összeforr, érezlek, mennyire vagy rémült,

ne félj, segítek, s a Nagy a Kicsi szívében fordult-térült,

szeretlek Kicsi - mondtam, s tekintetem messzi befelé révült.

Zajos, zavargós külvilág, benn néma csend terjeng,

testem könnyedén föld felett lebeg, lelkem elmereng,

a szó kiutat jó ideje olyan nehezen talál,

felette füstösen terjed el a sötét magány.

S Te itt vagy velem, épp ilyen voltál,

anno egyre csak írtál, Flóránál hiába próbálkoztál,

szeretted, talán csak magadnak akartad,

de szívednek e kapcsolat nem más volt, nagy falat,

Flóra jól ismert, ismerte labilitásod

és biztosan megrengette az Életbe vetett hitét halálod.

Magányos, sehova se kötött lelkem ma is hall,

ahogy szellemed a síneken suttogja az érzelmi bajt.

A síneken mindig ott érzem szellemed,

mélyen éreztem és érzem lelkedet;

Vajon baleset volt? Vagy direkt ugrottál? 

Szeretethiányodban szeretetet lelt a Halál,

s Flóra vajon megbánta már, hogy

szerelmed nem viszonozta postafordultán?

Én értem mire miért vágytál,

mindig is szerettelek szomorú szemeid láttán,

elhomályosult bennem is az Élet,

magamba temetem szavaim, mondani

feszült félelemben égek,

s nehéz is zavarmentesen, tisztán,

főleg hogy nehéz átlátni az érzelmi szitán,

megbújok, elrejtek és így élek,

szellemedhez szólni sose félek ; 

Miért tetted? Annyira nehéz lett volna az Élet? 

Vajon segíthettem volna? Melletted lennék, ha ma

ismernélek.

Fáj, hogy itt hagytál Te is, azóta fáj, hogy tizenévesen

feléd nyújtottam kezeim,

talán veled zuhantam, itt hagytál, elmentél örökre,

szó már nehezen kapcsolódik újabb körökbe.

Csak állok néma, szótlan magányban,

rád várok, egy nap úgyis találkozunk a mennyei családban.

Addig is bármikor találkozhatunk, félúton,

Életben .... és Halálban.

Mindannyiunknak eljön egyszer a vége,

van ki sokak szívébe költözik, megmarad emléke ....

- a többi sor csak az enyém, a miénk, a többi sor, amiből könnyek fakadnak - 

Egy fekete rózsa áll a domboldalon,

elterjed benne a sötét fájdalom,

eső esik rája, sírnak most a felhők,

a rózsa szirmai meg- megremegők,

már nem tudják, őket mi tartja,

a külvilág. s a múlt szívét ezer sebből

marja,

dühös, tüskéit kifelé mereszti,

mi fáj, nem bírja tovább, kiereszti,

szirmai elhullnak, csak a szár marad,

tüskéi sebesen, véresen állnak a világnak,

tépj, tüntess el a földről - sírja így a rózsa,

fájdalma aktív, nehezen tér nyugovóra,

szárából vér csöpög; így hal meg a rózsa?

elcsepeg lassan, fáradt már a szóra,

a felhőből hideg eső, éjfélt üt az óra,

villám csap belé, az érzés megdermedt,

elszáradt a rózsa.

Éjfelet ütött az óra,

kísérteties csend borul a hosszú folyosóra,

mindenki alszik, de én ébren,

szemem nyugodtan becsukni nem vagyok készen,

a folyosó csendes, csak belül morajlik,

hullámverés s a víz felkavarodik,

sötét, koszos víz, nem ér mederbe,

a világra leszáll az éjszaka sötét, néma leple.

Éjfelet harangoznak, szellemek járnak,

temetőkben holtak csontvázairól vacsoráznak.

Csak ülök itt rendetlen rendben,

valahogy nem érzem, hogy lesz közös az egyben,

szemem csukni nem tudom, pillám fáradtan rebben,

nem mehetnék az éjszakának szebben.

Minden sejtem vágyja a keserű pirulát,

talán elnyomná lelkem zűrzavarát,

vagy csak érezni kesernyét nyelvemen,

függő lennék? ez lenne az elvonási tünetem?

Mozgok, zsizsgek, az ágy kidob,

benne álmatlan szenvedni aztán nem maradok,

itt kinn viszont a legkisebb zaj is hangos,

valami nem messze zúg, tengerként morajlós.

Valamire kint mintha víz csöpögne,

fülem beáll érzékelő üzembe,

múlik az idő másodperc jár másodpercre,

nem találok magamban a valós ütemre.

Éjjel egyedül, üres az épület,

van bennem egy apró sötét felsejlő rémület,

sokan elmennek, újak jönnek,

hetekre újabb hetek napról napra pörögnek.

A városra leszállt a sűrű köd,

a távolból a 6-os vágányra szellemvonat pöfög,

a távolban két lámpaszem látszik,

a ködfátylon sok itt ragadt lélek kaparászik.

A vonat beáll, egy lélek se rajta,

a fékcsikorgás elhallatszik fel a magasba,

a síneken itt ragadt Attila szelleme,

ül s elmereng: Ennyi az Élet értelme?

A vonat átsiklik alakján, s ő feloldódik a ködben,

keresi társait a téli, fakó, zuzmarás barnás-zöldben.

A szellemvonat csak áll ott, misztikus a csend,

a lámpaszem már nem ég, az állomáson élet nem dereng.

Egy lány áll a sínek mentén, érzik a lények,

egymástól ők s a lány régen nem félnek,

a ködben Élet és Halál összemosódik,

a lány felszáll és a szellemekkel űz túlvilági partit.

A lámpaszem újra felvillanyozódik,

a vonat lassan, zakatolva a ködös tájban eloszlik.

Rajta a lány Attilával és egyéb szellemekkel

ellebeg a fagyos, dermedt fellegekben.

Fura hangokat hall, szellemlények suttogva,

susogva lebegnek,

a földön  őket csak a felsőbb világokra érzékenyek

érzik meg.

Ssssss - alig hallható, alig kivehető,

suttogva mormoló, nehezen érzékelhető,

a szellemvonat a ködben eltűnik, messze hallom,

zakatol,  s végül

ott vagyok velük a túloldalon.

Ennyi az Élet? - suttogva kérded,

Attila szelleme feloszlik, utat mutat és közösen

indulunk a fénynek.