Éjfelet ütött az óra,

kísérteties csend borul a hosszú folyosóra,

mindenki alszik, de én ébren,

szemem nyugodtan becsukni nem vagyok készen,

a folyosó csendes, csak belül morajlik,

hullámverés s a víz felkavarodik,

sötét, koszos víz, nem ér mederbe,

a világra leszáll az éjszaka sötét, néma leple.

Éjfelet harangoznak, szellemek járnak,

temetőkben holtak csontvázairól vacsoráznak.

Csak ülök itt rendetlen rendben,

valahogy nem érzem, hogy lesz közös az egyben,

szemem csukni nem tudom, pillám fáradtan rebben,

nem mehetnék az éjszakának szebben.

Minden sejtem vágyja a keserű pirulát,

talán elnyomná lelkem zűrzavarát,

vagy csak érezni kesernyét nyelvemen,

függő lennék? ez lenne az elvonási tünetem?

Mozgok, zsizsgek, az ágy kidob,

benne álmatlan szenvedni aztán nem maradok,

itt kinn viszont a legkisebb zaj is hangos,

valami nem messze zúg, tengerként morajlós.

Valamire kint mintha víz csöpögne,

fülem beáll érzékelő üzembe,

múlik az idő másodperc jár másodpercre,

nem találok magamban a valós ütemre.

Éjjel egyedül, üres az épület,

van bennem egy apró sötét felsejlő rémület,

sokan elmennek, újak jönnek,

hetekre újabb hetek napról napra pörögnek.