Mai napig hallom a hangod. Már az óránk elején, ahogy meséltem neked az email-ben leírt dolgokról, csak ezt mantráztad : FENYEGETŐ, FENYEGETŐ, FENYEGETŐ. Nem számoltam hányszor hangzott el. Egy borderline-os. Fenyegető. Ebben a szóban fellelem anyámat is. Mindig is fenyegetések között éltem. Ki a halálával fenyeget, ki azzal, hogy veszélyes, hogy nem képes végigülni egy csoportot dührohamok nélkül. Az ember tudatában van annak, hogy milyen. Legalábbis, identitásokat gyárt magának. A terápiás óra minden momentuma bennem él, időnként fellobbantja a belső lángokat, az önutálatot, hogy nem akarjuk elfogadni ezt, hisz nem akarunk ilyenek lenni. Mégis ki akar?????  Öntudatlan vagyok FENYEGETŐ, és ezt utálom, és még be is mantrázza nekem. Időnként már nem tudom, magamra vagyok dühös, hogy elbasztam a biblioterápiás csoportnak a lehetőségét is, mert tudom, egy-két email, az, hogy nem akartam magamról kussolni vagy zsákbamacskát árulni, aztán elbasztam.

ENNYIRE IJESZTŐ LENNÉK??????  ENNYIRE MÁS???? ROSSZ. ENNYI. Másnak, aki belsőbb körben állna, persze már írni se merek, mert mi a faszt írnék. S mit válaszolna???? Azt, hogy mindenki szenved???? A normális "területen" is vannak problémák??? Ja, és hogy mindenki kurvára egyedül van??? Ezért mi a fasznak keressem a kapcsolatot??? 1 hete jöttem haza a kórházból, bele a munkába, SURVIVING, túlélés, reggeltől estig és amit valóban szeretek csinálni, hát azt majd éjszaka, áh, nem, hajnalban és reggel kizuhanok és újra elindulok. Nem tudom meddig fogom így megint húzni???? De még 6 órásba váltani is óriási szégyenérzet és persze kevesebb fizu.  PÉNZÉRT MINDENT VAGY SEMMIT. SZERETETÉRT. SEMMIT.  Mert mégis mi a fasznak? Nem létezik.

Persze, ha nem válaszolok telefonra, smsre akkor se haltam meg, csak maximum belül, csak épp szólni sincs erőm senkihez. Az én hangulataimat nem veszik át. Senki. Mert senki nincs mellettem. Én persze munkában mindenki hangulatát átnyalom. Már várják J.-t. Végre valakit majd szerethetnek. Mert engem nem valószínű. Na de nem panaszkodok. Ilyen az élet.

Hát, szóval, FENYEGETŐ. Faszból lesz valaki olyan súlyos eset, hogy kórházon kívül semmilyen csoportba nem vállalják. És magának ez milyen volt? - kérdi. Nézek rá. Talán szomorúan. Mégis érzéstelen. Semmilyen, megértettem, hogy ezek után vállalhatatlan vagyok. Szerintem elutasítottnak érezte magát - mondta - néztem rá és azt vártam továbblépjünk.

Hazajöttem. Újabb órák teltek, majd egy nap. Zuhany alatt csúszott be: ELUTASÍTOTT. Aztán csak sírtam, bele a törölközőbe. Csak sírtam és sírtam és sírtam és kijöttem és sírtam tovább.

Aztán a csendben kezdtem hallani a hangját. FENYEGETŐ. FENYEGETŐ.

Hát bassza meg, hogy bemantrázza, hogy fenyegető. Mégis, csak belőle érzem azt az elfogadást, amit kb sehol a világban, az elfogadást a borderline énem felé. Felőle. Mert hogy 2 év telt, de valószínűleg az elfogadás még bennem se született meg. Elfogadja de megmondja, nyíltan és én ettől a büdös picsába is kiakadhatok, sajnos így van, a fenyegetőzést nagyon messziről hozom magammal. A mantra, ahogy terápia elején elkezdte : FENYEGETŐ, FENYEGETŐ, JÓLVAN, KUSS MÁR, OKÉ, FELFOGTAM. Felfogtam. Elbasztam.

Most magára vagyok dühös vajon vagy magamra???? Magára is? és magamra is??? 

Faszba az egész létezéssel. Feküdj, csukd be két szemed és pörögjön a mozi. Álom vagy valóság az Élet? Kimegyek, az őszi szél átfúj a még zöld leveleken, másvilági ahogy hozzám ér a szél. Lebegek. Érzéstelen lebegek a semmiben miközben a testem végtelenül fáradt.

Nehéz elfogadni. Hogy az életünk belül mint egy elkorhadt fa, ami aztán apró faforgácsokra zuhan szét, mint egy ellobbanó gyertyaláng és mint a testünk ami hamuvá válik és szétszóródik a szélben, a test, a lélek, ami már rohad belül.  

AZ ÉLETÜNK VÉGES. A HALÁL MAGA.

Ő ELFOGADJA ÉS NÉHA MEGDOB ÉRDEKES,ÉRTÉKES INFÓKKAL IS.

AZ IDENTITÁSOK:

1, VAN A BORDERLINE-OS, AKITŐL FÉLTENI KELL AZ EMBEREKET, AKI NEM TUD CSOPORTBAN MŰKÖDNI, DÜHROHAMOKAT KAP BLABLABLA.

2. VAN AZ, AKI SZERETI AZ IRODALMAT, SOKAT OLVAS, VERSEKET ÍR, DOBOL ÉS ÉNEKEL ÉS MÉG EZER DOLGOT LEHETNE MONDANI, AMIT ÉN NEM TUDOK. 

3. ÉS EZT CSAK ÉN TOLOM BELE, VAN VALAMIFÉLE SKIZOTIP RÉSZ, MERT MIUTÁN A DOKIM KITALÁLTA, MINDENHOL EZT LÁTOM, ELŐSZERETETTEL MÁSOLJÁK, HISZEN A BORDERLINE AZ EGY MINDENKI ÁLTAL UTÁLT, SÚLYOS ÉS STIGMATIZÁLT DOLOG. EZÉRT PERSZE KERÜLNI KELL.

FASZT. HA NEM KERÜLNÉ KI MINDENKI HÁNY KM HATÓKÖRŰ SUGÁRBAN, HA LENNE A TERÁPIÁN ELHANGZOTT "BELSŐ KÖR" , AMI NINCS, A KÜLSŐNEK MEG PERSZE FASZT SE LEHET ELMONDANI........ 

HÁNYSZOR ÍRTAM LE HOGY FASZT???? LEGALÁBB ENNYIT FEJLŐDTEM. NEM MODERÁLOM MAGAM TÖBBÉ.

Eljöttem. 6 hét után. Egy-két aprócska darabot ott hagytam magamból, ott hagytam nálad. Vajon meddig fogsz emlékezni rám? Meddig tarthat ki az együtt töltött napok emléke? Vajon találkozunk valaha újra? Vagy csak simán továbblépünk, továbbéljük és küzdjük az életünket?  

Szeretném tudni, szeretnék biztos lenni benne, hogy valami megmarad, de nem fog. SOHA. SEMMI. NEM MARAD MEG.  Most még hiányzol. Aztán elkezdem élni a mindennapok hajtását és lassan elfelejtelek.  Ez rettenetesen fáj, a sorok között folynak el a könnyeim. Összegyűlnek és kifolynak. Szeretném tudni, hogy nem töröl ki minket egymás szívéből az idő, tudni, hogy megmaradunk egymásnak, egymástól valahol térben - időben - és lélekben nagyon távol..... és csak lélegzek és könnyeim össze-vissza folynak. Belül. Aztán kívül.

Talán mégse hagytam nálad semmit magamból, talán nem tudok, talán képtelen vagyok emlékeket teremteni, mert félek .... rettegek az emlékektől, főleg ha azok jó emlékek, talán még inkább fájnak mint a rosszak. Talán még inkább fáj :::: emlékezni az utolsó ölelésre, az illatodra, az érintésedre és a könnyeim csak folynak. Mindkét oldalon párhuzamosan folynak le. Szeretnék több lenni, más lenni, nem ennyire túl-túl-túl emocionális, bár talán még mindig jobb érezni amit érzek, mert hamar eljutok hogy nem érzek majd semmit amit éreznem kéne.

Valahol mégis jó volt határt szabnom, ami talán fal is és a legtöbbeteket nem engedtem kicsit se bentebb. Te, talán leginkább Te ütöttél rést a falon. Aztán egyszer csak a benti kórházi, együtt töltött időnek vége lesz, páran eljövünk, páran maradnak, újak jönnek, sok új, és ez mindenkinek nehéz. Neked is, aki ott marad, nekem is, aki haza jön és azt érzi egyre jobban halványodnak az emlékek, a szavak, az éjszakai kuporgás a kék fénynél, ahol lehet a szemem mögött az idegek villognak, de se hely, se esély este 10 után írni.

Már szeptember. Esik az eső, hűvös van, itt az ősz, emberek jönnek - mennek és a kutyával sokszor visszalépsz pár lépést, irányt változtatsz, visszaértél a felbolydult életbe.

Ki tudja, lehet kapcsolataink időszakosak, heteket, hónapokat töltünk pszichiátriai / pszichoterápiás rehabilitációkon, aztán kijövünk, aztán mindennek vége. Kötődsz, szorongva, máskor elkerülve, kapcsolódsz, aztán aztán csak, sírsz és annyira akarsz kapcsolódni, talán túl beteg ez az egész. Nem sokan bírják. Mindenkinek megvan a maga baja, van aki, egyszerűen csak ellök, mert nem bírja  a beteges ragaszkodásod elviselni....a legjobb az, amikor az, akivel benn jóban voltál és közeli voltál, legjobb, ha egyszerűen csak eltűnik. Se cseten, se telefonon se sehol, nem keres többé és te se őt. Egyszerűen csak megvan a határ. Van a BENT és van a KINT.  Semmi se maradandó.

Talán a kötődési zavaraimmal szerencsés is vagyok. Nem engedek belőle, nem engedem hogy fájjon, de amikor mégis fáj, akkor igazán fáj, aztán továbblépsz és nem vársz többé. Senkit.

Sz. az elvárásokról beszélt, hogy számomra nem tud megfelelni, mintha minden egyes pillanatban, reggeltől estig a kapcsolatot keresném. Kötődtem. Szerettem. Elbúcsúztam. Újra. 

Kurva ambivalens, legyen kapcsolat, de mégse legyen, mert az félelmetes, mert mindennek rendszeresen VÉGE van. Amikor azt akarom, gyere és vigasztalj meg, de a legtöbb embert ellökném. Amikor megírod, hogy szereted és néha annyira vágysz az ölelésére, de valamiért kurva nehéz elfogadni. Elfogadni, hogy a nehéz percekben, a szeretettelenségben ott van ő is és megölel és megnyugtat de ez csak pár pillanatig érzed és a következő percben ismét azt érzed, hogy összeomlasz. Keresed a sose volt belső biztonságot és nyugalmat, ami SOSE. DE SOSE VOLT MEG AZ ÉLETEDBEN.

Mindenhol keresed de sehol nincs. Se belül, se kívül, se fenn, se lenn, Végül félig már tested és lelked is a sírban van. Minek élni egy olyan életet, ahol az emberi, az emberséges, a biztonságos,az a nyugalom, amit az anyánk, a család sose tudott megadni, így ha magadnak nem adod meg, ha nem TUDOD  megadni, akkor nem is lesz meg.

Az, hogy borderline, vagy skizotíp, vagy mekkora arányban elkerülő, hát igyekszel, hogy ne érdekeljen.

Súlyos karakteropátiás jegyek uralnak. Legalább ennyit már tudni. Földhöz baszol ezt, azt, sírógörcsöt kapsz, párnába üvöltözöl, dobálózol. Az iskolai magatartás mindig ötös, kitűnő volt, hát úgy néz ki mostanra ez megváltozott, nem bírod tartani, ami szétfeszít és amitől ordíthatnékod van. Érzelmi diszreguláció, így hívják, amikor helyzetről helyzetre tudni kéne szabályozni...

Hogy mit hagytam ott magamból? Az éjjeli könnyeket, a kék fényt, a verseim, a rajzaim, az érzelmi hullámaim, a szerte dobált, falnak baszott párnát, a lépcsőfordulót, az automatás krémcsokit, az ágyat, a szivárványt ...... és téged. És persze Dariát. Bár ne homályosodna el minden emlék és érzés a mindennapokban.

Olyan sok minden történik. Történik, kavarog benned. Olyan sok minden. Túl sok minden, amiből felének se tudsz hangot adni.

Csendes típus vagy. Nem őrjöngsz, nem hadakozol, nem kiabálsz, talán valójában nem is haragszol. Kifelé legalábbis. Inkább magadra haragszol az abnormális érzéseidért, a féltékenységedért, azért, hogy rohadtul kisajátítanád. Mert ő csak a tiéd. Hát őszintén megvallva, kurvára nem. Valamféle beteg ragaszkodás ez, valami nagyon mélyen elbaszott, beteges kötődés. Nem is csak kötődés, leginkább kötés. Mintha csak hozzád tartozna.

Ilyen már régen is előfordult. Felmentél I.-hez, kezedbe nyomták Detti kisbabáját és elnevetgéltek, vihogtak körülötted. Beteg volt és fájdalmas. Egy kisbabát tartottál, akit a kezedbe nyomtak, egy kisbabát, aki nem a tiéd és ebben a vihogó társaságban kibasznád az ablakon. Féltékeny voltál. Betegesen féltékeny. Aztán húztad a cipőd és elmentél. Kimentél az ajtón. Szó nélkül. Senki nem jött oda, senki nem köszönt el, még ő se, az ablak nyitva, távolodva még hallottad a vidám kis társaságot. Rögtön tudtad, hogy nincs köztük helyed, dühös könnyek gyűltek szemedben. Persze , igen, hallgattad, hogy ez nem normális, egy kisbabára féltékenynek lenni. Addig még teljesen más volt, amíg Detti hasában volt, de amint megszületett, megváltozott a világ, minden ami addig viszonylag normálisan működött, összeomlott.

Honnan jutott ez eszembe.... csak gépelek a késő este közepén.

Csendes, és borderline, sose fogja kimutatni, kiélni, kijátszani amit érez. Minek kell ezzel még mindig kínozni?

Két hét, nem több, talán annyi se és le kell válnom. Ismét. Sokadszor. Mi is erre a jó szó. Leválni? Elválni? Elengedni?  Talán sose leszek erre kész. 

Fekszel az ágyon, meredten bámulod a plafont, a plafon egyetlen kis pontját miközben csendben gyűlnek a könnyek a szemedbe. Hanyatt fekszel az ágyon és elengeded. Elengeded, hogy közelebb juss ahhoz , ami van, közelebb juss ahhoz, ami annyira távol van általában. Nézed a plafont és könnycseppek peregnek le arcodon. Valamiféle csendes, beletörődő könnycseppek, az elengedés könnyei. Ez  a valaki már nem akar megölni, nem akar email fiókokból mindent törölni, nem akar agresszív véget vetni .... ez a valaki, már nem passzívan agresszív. Ez a valaki csupán érez. Csupán elenged. Talán egy kicsit gyászol.

A könny folyik, mellkasa nehéz, alig kapkodja a levegőt. Aztán lassan vége lesz. Mindennek vége lesz.

Nagy levegő, beszív, kifúj, és még ezt biztos jópárszor megismétli, de egyelőre vége.

Forró test, izzásban lévő lélek, belekábulás az éjszakákba.

Valami furcsa fáradtság, valami mérhetetlen szomorúság. A sötét bánat, mely minden kis pórusodon áthatol.

Gyógyszeres kábulat, enyhe alkoholos kábulat, valami végtelenül furcsa távolság.

Identitás-énkép-válság. Szeretnék más lenni, szeretnék lázadni, piercing és egyre rövidebb frizurák. Valami más, valami nagyon más, a mindennapokból való kilépés, majd visszazuhanás ebbe a furcsa belső kábulatba.

Más. Más. Elfogadhatatlan. Szabályozott. Kitörés a szabályozottból, identitás-keresés.

Más. Hátha minden más lesz. Más. Izgalmasabb. Frissebb. 

A varázs fél napig tart. Visszazuhansz a múló órákba. Üres és szomorú és bőröd , hajad minden felülete izzadásban mocskolódik. Valami furcsa sötétség, el nem múló szomorúság és melankólia.

A város, mely újra mutatja devianciáit. Egy pasas, aki már délben túltolja a vörösbort. Ül az asztalnál. Egyedül. Beszél valakihez. Mintha lenne ott valaki. Teljes a stand up. Sajnálom őt, de megértem. Érzem a magányát, érzem, hogy szólni akar valakihez, hogy odaképzel, hogy fantáziál és talán a választ is hallja. Átveszem a fájdalmát. Lecsúszott. Eszek, beveszem a gyógyszereim. Nézem a pasast. Csak az illúziónk él, hogy valakihez szólhatunk, hogy valaki meghallgat. Te, Te odaát, Te most meghallgatsz?  Írni olyan, olyan magányban távoli, de így akarok közelebb jutni hozzád, ahhoz, hogy hallgassuk egymást. Meghallgatsz? Itt vagy valahol? Szétfoszlatnád szomorúságom fellegét? Szomorú Nyuszi majd néz, addig néz, amíg el nem sírom magam. Ő Szomorú Nyuszi, a legjobb barátom.

Ülök a buszmegállóban. Egyedül vagyok. Mellém ül egy pasas. Szombat fél 1 van és már alkoholtól bűzlik. Belemerülök a képversekbe, szól hozzám, meg se hallom. Mi van ebben a városban????? Már szombat délben tele vagyunk deviánsokkal? És ott vagyok én, borderline szeméylségzavarral, aki kibírja estig alkohol nélkül. Fekszik és lebeg és fáj minden. Ebben a sötét lebegésben itt-ott elerednének a könnyek, de a szem erősen csukva, nem enged.

MINDEN .... FÁJ .... FÁJ A LÉTEZÉS.

Egy borderline személyiségzavaros lány anyáknapi érzései zanzásítva :

Anyák napja. Megint eljött. 

Nehéz és zavaros.

Ő és én.

Sose érzett mentális zavar : magam se tudom valójában én és én, vagyis a saját énem duplázódása vagy ő és én. Én és rejtetten bennem rejtőző ő.

Kétségbeesett végtelen könnyek. Zuhany alól az ágyba. 

Az ágyon ülök. Valójában kuporgok. Mellettem dobozban papírzsepi. A dobozon hullámok. Hullámok és papírhajók.

Virginia Woolf jut eszembe. Hullámok.

Ömlik a könnyem. Azt hiszem, megőrülök. Beleőrülök ebbe az éjszakába.

Már átléptünk. Ez az ő napja. Nem engedem, hogy az ő napja legyen.

Bennem a két én küzd és harcol. A végtelen visszhangozza zokogásom.

Csak belül.

Valójában csendes és visszafojtott. Ne zavarjam a kedves lakókat. Meg ne halljanak megint.

Éjszaka van. A téboly éjszakája.

A két én talán még beszélget is egymással.

Mi ez, ha nem a személyiségzavar????? Mi történik velem??? Mi ez az egész? - kérdem zavarodottan.

Képzeletben leölöd a késeddel.

Sose volt jelen, akkor már ne is legyen, soha többé - gondolod.

Benned egy rész mégis szeretetért könyörög, egy kis szeretetért, amit tőle sose kaptál, igazit, valósat,

és már sose fogsz.

Ugyanez a rész figyelemért kiált, a fejedben mégis csak a tévé elnyomó zajai hangzanak.

Szád becsukódik, hangod elnémul.

Tűröd, hogy fenyeget, azt mondja, nincs hova menekülnöd.

Előveszed a kést és leszúrod. Átlépsz a holttestén és ott hagyod.

Végre , végre talán biztos lehetsz benne, hogy vége.

A saját éned pedig örül végre, hogy vége. Nincs többé.

Talán te se vagy többé. Egészben.

Szíved darabjaira szakadt.

Lelked széthasadt.

Your brain is finally a total mess

and this fucking thing going on, whats that, you can't really catch..

Mother's day really, really sucks.

Then things happen and our crowded life simply goes on.

Felrobban bennem a feszültség. Nem szabad elmondanom, nem szabad panaszkodnom és nem szabad beszélnem, minden emberi lény elérhetetlen, de nem bírom tovább. Nem bírom tovább szavak nélkül. Szavak nélkül ... bennem ragadnak a könnyek és bennem ragad egy csomó, egy csomó szar, ami valójában tökre elmondhatatlan. Mégis el akarom mondani. Könnyeim végigcsorognak arcomon, remegve kapdosom be a számban szétfoszló csokit, aztán ... van még a hűtőben valamennyi abból a régi édes borból. Kezem siklik a billentyűzeten, belül remegek, újabb és újabb kortyok, mégse nyugszok meg. Legutóbb az alkohol miatt voltak a flesselős éjszakák, eldöntöttem, hogy soha többé, most mégis újra itt tartok. Remegek belül, egy-egy korty és azt kívánom bár ne érezném ezt. Bár ne lenne ez az egész annyira kibaszottul nehéz, de hogy baszná meg, az.

Bűnösök vagyunk mindannyian. Bűnre születtünk erre az elátkozott életre. Úgy megölelnélek - baszod, ha olyan messze vagy fizikailag is és lelkileg is, hogy magamban már megöltelek, meghaltál számomra örökre. Talán így könnyebb viselni a hiányod, talán könnyebb viselni, hogy nincsen a világban szeretet. Legalábbis, úgy ahogy az emberek többsége megéli, nincs. Lehet, csak nekünk nincs, lehet, csak nekünk a kibebaszott személyiségzavarokkal és elbaszott életekkel, amikor már nem bírsz a napjaiddal ép ésszel. Amikor függőségekbe menekülsz arra vágyva, hogy megnyugodj és jobb legyen de valójában már kisgyerekként el lettél baszva.

Soha többé nem tud megnyugtatni senki. A sós könnyekre az édes-kesernyés muskotály, mintha, mintha attól könnyebb lenne, pedig kurvára nem az. Még szerencse , hogy kevéske korlátozott mennyiség maradt.

Bűnösként bűnös világra szültek. Nem ismerik és nem tisztelik határaidat, de talán te se tiszteled magadban. Minden ember baszottul elérhetetlen. A felül lakó beszélget valakivel, minden nap hallom, én olvasok de össze-vissza szétfeszít az élet. A sötétség magába ránt és már a lépcsőházba se merek kimenni ha lépteket vagy embereket hallok. Nem mondom, hogy a munkanapok könnyebbek, de azt se érti senki, miért nem veszek ki egy hét meg két hét szabadságot nyáron. Pár napba is belehalok. Depressziós leszek, magányos, szorongó és ha túl sok lenne, akkor alkoholista. Senki nem érti, mi és miért nehéz. Az érti, aki, aki érti. Ez nem sok. Könnyen nem érti az, akinek van rendes családja, akihez minden nap szólnak pár élő emberi szót. Könnyen nem érti az, akinek van egyensúly az életében munka és magánélet között.

Bűnre szültek és nem, kurvára nincs feltámadás. Halál van. Szabályos és végső. Lebegés van. Könnyed és tudattalan. Földet érés van, mely rettenetesen függő. Már nem számít, alkohol, vagy nélküle, úgyse alszok, akármennyi gyógyszert tolok be, már nem alszok. Úgyhogy majdnem tökmindegy. Szemem könnyektől éget, magamban már készülök a másnapra.

A telefon, az email, a határok. Már ki se öntöm a bort, üvegből, impulzívan, gondolkodás nélkül. A gyógyszerrel várok hajnalig, írok, olvasok, várok. Közben kifut belőlem az alkohol. Amúgy se alszok. Éjjel meredten nézem a sötétet, nappal merev testtel fekszek. Ha jön, felveszem a telefont, megyek, nem mondok nemet. Fáradt vagyok és élettelen. Nincs erőm hozzájuk.

Drága csoki, drága hal, drága minden, csak az Élet nem drága. Az Élet, az, amit megtölt a Szeretet, az a valós, oly ritkán, szinte sose érzett Szeretet, az az Élet, az az Élet nem drága. Nem veszem fel a telefont. Nem tudom, mit akar, hirtelen eszébe jutott, hogy kurvára aggódik, mi lehet velem. Ez se az igazi Valóság. Játszik. Talán csak találni akar valakit, akivel beszélhet, akinek elmondhat ő is ezt-azt, aki meghallgatja. Csak én nem beszélnék, én mondanám azt, hogy oh minden fasza, mikor kurvára nem az, de ő ezt nem akarja hallani.

Nem akar hallani traumákról, arról, hogy ő maga is totál beteg, nem beszélhetek a valós énemről, nem mondhatom el, hogy ezzel élve minden egyes nap szenvedés, munkában is, de még jobban itthon, hogy senki nem érti, miért nem akarok szabit kivenni. Azt, hogy minden egyes napon pusztulok és lelkem kiszáradt sivatag, amely szeretetért kiált. Nem, nem kajáért és nem is a legdrágább csokiért, NEM, KURVÁRA NEM.

Szeretetért kiált, egy ölelésért és normális emberi szóért. A könnyek összegyűlnek szememben és várom, hogy lassan lefolyjanak arcomon, hogy sós ízét érezzem a nyelvemen.

A bor elfogyott, csokit már nem bontogatok remegve, de belül nyughatatlan, izzó lelkem segítségért kiált.

Nem beszélhet. Nincs senkije. Nem mondhatja, nem panaszkodhat, de belül elszorítja a hullám és belefullad a sötétségbe. Beszédül az ágyba és várja a másnapot.

Reggel, vagyis 10 óra helyett 13-kor (igazából nem is értem, minek kellett a plusz 2-3 óra) megállapítottam a következőket: 

Hétvége van. Pihenhetnék. Azt várnám, hogy jól alszok, de nem és nem, és szorongva kelek. Minek aludjak, ha másnap így is ennyire kivagyok?  Valami nagyon de nagyon nem stimmelt. Aztán rájöttem, megjött a női baj. Utálatos dolog, főleg mikor az éjszaka közepén jön, persze olyankor, amikor alszok. Meg vagyok borulva. Most épp a nem alvó fázisomat élem. Hajnalig olvasok, munkaidőben is, aztán még inkább hajnalig bámulom a sötétet. Izzik, könnyezik, fáj már a szemem, de nem bírom lecsukni.

Bámulom a körülöttem lévő sötétet. Szorongva, fejfájással kelek, és telnek a mindennapok, na és végre hétvége. A két altatóról 3-4 hónapja küzdelmes vitát folytatok magamban, melyik nyerjen, de egyik se nyerő, mert én napról napra élek, kialvatlan és szorongva. Miközben ezeket a sorokat írom, édes bort kortyolgatok. Pénteken, eldöntöttem, hogy ez kell, legalább hétvégére, és ez finom, nagyon túlságosan finom és édes és meg tudnám inni az egészet egy ültő helyemben, de igyekszek a mértéktartásra, bár nehéz. Finom édes, enyhe alkohol, utat ver bennem abba a mélységbe, ahova nem nagyon jut el senki más. Talán fogok sírni ..... vagy nem, nem tudom, mindenesetre sose gondoltam, hogy egy szombat lehet ennyire KIBASZOTTUL NEHÉZ.

MINEK ALUDJAK, HA AMÚGY IS SZORONGVA KELEK???

Csak ezek után jött a java. A sétánk után (kis Pic a kutyám), itt hagytam és elmentem levágatni a hajam, mert már UNDORÍTÓ VOLT, EGGYEL TÖBB DOLOG , AMIT UTÁLJAK MAGAMBAN, DE A HAJAMON LEHET VÁLTOZTATNI. Összekevertek egy pirosast meg egy vörösest, no, nem full festés - azt még sose mertem, de talán nem is szeretném, viszont a szőke feldobható vörössel - csakhogy

SZORONGÁS 1. : Ha ilyen van, én nem táplálkozok, vagyis se nem ettem se nem ittam, se nem vettem be gyógyszert, így, ültem kb fél 6-ig a fodrásznál. A zene lyukat vájt az agyamba, az embereket árgyus szemmel figyeltem, mellettem egy lány a full vörös haját most szőkére festtette át. Egy részem irigyelte, hogy 18 évesen ( hallottam, beszélgettek) ő így lazán festetgeti a haját, semmi lázadás, ez tök normális. Ja. Ja. Nekem 18 évesen még az anyám fodrászához kellett mennem és meg volt szabva milyen hajam lehet, legkevésbé se festethettem. Emlékszem, mikor életemben először kértem bele vöröset, hogy az milyen diadalmas érzés volt. Persze, akkoriban még se a border, se a pszichiáter, de még pszichológus se volt képben, éltem az anyai elnyomás alatt, nem lehettem más, másmilyen csakis az és olyan amilyet ő akart, elképzelt, formált, később találtam rá azt a szót, hogy PRÓBABABA VOLTAM, a ruhatáram, a hajam, minden , úgy kezelt mint egy rohadék BARBI BABÁT. Csak én sose voltam az, kinyomtam a baba szemét, a plüsseimet viszont idő előtt elvették tőlem az összeset.

Nem, hát, nem igazán tanultam meg aludni kisgyereknek, kamaszként és később meg brutálisan nem aludtam, súlyos volt már éveken át, most meg már altatók között kell válogatnom, de még mindig nem nyerő egyik se, mert dolgozni is kell és felkelni és elindulni és turbó és hajtás és szorongás és depresszió és aztán néha már semmit se érzek.

Szóval, fodrász előtt 0 táplálék, 0 víz vagy reggeli frissítő, kiszáradt száj, de fasza hajam lett. Fasza vöröses lett a hajam, de csessze meg, milyen áron. Ugyanez megy utazásnál, nem puszta evészavar ez szerintem, ez egyszerű nem evés, az étel, az emésztés megtagadása, inkább szorongok vagy elájulok félúton.

Közben már majdnem elfelejtettem, hogy a menzesz is itt van, de mégis hála neki, most tudtam hogy mivel nem ettem semmit, ha görcsöl a hasam vagy fáj, az a menzesz és nem a beleim csesznek be valami hasmenéssel. Végül is, hogy lehetne hasmenésed, ha semmit nem viszel be???? Nos, ezért csinálom. 

Ülök ott, néha megkordul a gyomrom. - Kicsit még várj! -kérlek, mondom neki - Bírd ki még egy kicsit, még egy kicsit!

Vége. Szabadultam. Bolt, vásárlás, potom fél 6-ra haza is értem és rögtön  ..... ettem volna, de volt egyéb más baj.

Hogy a jóistenbasznámeg. Véres a bugyim, vérfoltos a nadrágom. Faaaaszt! Erre nem gondoltam. Elbaszott dolog ez a betét. Gondolkodok. Mi a fasznak nem tudok én tampont használni??? Mitől félek??? Ennyi idősen??? Más már tizenévesen is simán elbánik egy tamponnal. Nekem ez a nőiség dolog, egy amúgy is bántalmazó, elhanyagoló és nemtőrödöm anyával nem fejlődött ki.

Eszembe jut, bevillan egy emlék. Láttam én őt, talán már általános kisiskolás koromban is, amikor a fürdőben dugdosta fel magának a tampont. Nem tudom ez így okés e? Vajon ez hogy hat a női vagy szexuális fejlődésre? Az enyémre nem hatott jól. Egyszer, ki tudja, mennyi idősen, álltam a kádban, és próbáltam, azt a pózt felvenni ahogy anyám is csinálta és neki pikkpakk, én meg álltam ott, szenvedtem, már akkor begörcsöltek az izmaim, ja, jaja, lazítsd el (mégis így , a nőgyógyász se boldogul) , hát faszt, merre toljam, hol toljam, bemegy e , hol kell ennek a szarnak lenni és véres, tehát csúsznia kéne de nem csúszik. Faszba is, itt csődöltem be egy kis rohadék minitamponnal és azóta se próbáltam. Ki tudja miért. Félek tőle. Ez pl eléggé bor-igényes téma.

Szóval, vettem le mindent, vágtam mindent a mosógépbe, belőlem csöpögött a véres folyadék .....

ááááááááhhhhhh, kurvaanyját, éhes is vagyok, EKKOR ÉRZEM, FELTÖR A TORKOMBA AZ EPE,  na mondom, szuper, nyelem vissza és ordítok a szerveimmel:

- Csak még egy picit várj!!!!!!! Könyörgöm!!!!! 5 perc és eszek. Tudom fél 6 van és egész nap semmit se adtam neked enni, de ... mindjárt. 5 perc.

Aztán végre ettem, rendes kaját, aztán csokit, aztán végre ittam is és bevettem a REGGELI  gyógyszerem potom fél 6-kor késő délután.

Most az édes bor, talán kicsit lazít a napomon.

Kedves Mindenki!

Ez volt egy Borderline személyiségzavaros lány egyetlen normálisan abnormális hétvégi napja.

Sor sorra épül, nincs többé érzelem,

nincs többé kapcsolat, nincs többé félelem,

nincs többé temegén, nincs többé miésők,

nincs többé pozitív szó, nincs több, mi építő,

rossz vagyok, nem vagyok, ki tudja énbennem,

önző vagyok, egomán, hogy végül nem mentem,

bántanálak, mert ezt fellelem tebenned,

bűntudat mardossa ott belül lelkemet,

és akkor elítél, vagy magam ítélem,

magamtól a felmentést többé nem kérem,

mindig csak felmentés, gonosz lény énbennem,

szívemet felvágtam, véresre késeltem,

elbújok, sorok közt, a lapokon kapcsolat,

menekülök őbelé, nyelek csak nagyokat,

nincs már könny, nincs többé csöppenő vérescsepp,

így tettem és nem kérdés, lelkem se kérdeztem,

mégis oly nehéz most, bűnös a létezés,

nem élnék én se, s lenne ráébredés,

mi történt, ki lettem hosszú évek nyomán,

szétfeslett az Élet, szorongásban korán

meghalni készültem én minden éjszaka,

mert tudtam, egy szép nap én leszek mostoha.

Sok hónapja harcolt az Élettel. Tudtuk, az utolsó hónapjait élte. Hallucinált, ott nem lévő emberek, hangok, jött Sümeg, majd jött még egyszer Sümeg, kapta a gyógyszereket, kezdetben tolták nagy adagban, attól még őrültebb dolgai lettek, aztán meg már ......... többet már én se tudtam. Nem volt meg a kapcsolat, csak úton-útfélen, hol egyik, hol másik családtagomtól hallottam róla, de anyámat már, már rég kihagytam a játékból. Csakhogy az ő anyjáról volt most szó. Mindent apám szemüvegén keresztül láttam. Mama,  hiába járta a végét, kicsinálta őket, az már mellékes, hogy sokszor azt se tudta, hol van, volt a Karcsi meg az Olga, a Margit, meg az Imre, máskor állítólag bottal verte az ajtót, hogy - Segítség! Fogva tartanak! Szabadíts ki!  - örülök, hogy ebből kimaradtam. Idős korára a halál előtt megzakkant , mondjuk nem is csodálkozok rajta, amilyen az élete volt. Kicsinált maga körül mindenkit, a férjét, a lányát, de még apámat is. Én már beleszoktam, hogy nekem meséli az undormány történeteit, papa hányszor csalta meg, milyen női voltak, meg hogyan zsarolt össze-vissza mikor NEM, nem szándékoztam az undorító fekete szatyrával hozni neki bort, a rumot meg a bagót. Gyűlöltem. Amikor már anyám már megtehette, vagyis, eljutott oda, hogy megtette, hogy nem vitt neki, akkor jöttem én ...... gyűlöltem. Na persze kisgyerekkoromban a telken estébé estébé, az a rozoga trabant meg a többi, de éreztem, biztos már akkor, hogy ha növök kicsit, meglátom az Igazságot. Anyámat vádolta, hogy leégetett a napon és azért van a hátamon annyi kisebb-nagyobb anyajegy. Nem, nem tudom, anyám leégetett e a napon, de a cirkusznak részese voltam.

Nagyokat kortyolok a mentateából, hogy visszanyeljem az indulataim és a könnyeim.

Egyszer, kórházban volt. Még a kórházban is osztott. Mindenkit. Apám ott is hagyta a büdös picsába a szilánkosra tört végtagjaival, anyám meg nem válaszolt. Szeretsz? - hangzott el, anyám tanácstalanul nézett szét és nem válaszolt. Nem tudom, mennyi idős lehettem, de ott éreztem meg, hogy nem volt jó ide születni. Nyelem ezt a kurva teát. A következő gyömbér lesz. Hmmm, szóval a Szeretet, az a valós, igazi mindig elkerülte a családunkat.

Az érintés. Az érintése kemény volt és durva, utáltam azt amikor a maga durvaságával megpróbált ölelgetni, faszt, az csúcs volt, ha adtam puszit. Mennyire utáltam mindig a közelségét. Büdös volt, úgy általában mindig, piás és bagószagú. Persze, ő csak teával issza a bort .....és ajánlgatta kóstoljam meg, hát, köszi, de nem. Néha kicsinek eljátszottam a bagóval, ujjaim közé fogtam és úgy csináltam mint ő....... kurva tea, szart se ér mert egyenesen fogok most bőgni. Szóval sokat játszottam, később anyámmal is, kétszer is eljátszottam, hogy megfojtom, egyszer párnával, egyszer csak simán puszta kézzel. Nem tettem. Pedig megtehettem volna és akkor többet nem bánt.

Szóval, nagyanyám, az utolsó infóm az volt, hogy Várpalotán van két hete a krónikus pszichiátriai osztályon. Szuper. Nem tudták tovább az itthoni falak között kezelni. (valójában épp ahogy engem se anno) 

Eltűntek a színes ábrák a bögréről, kihűlt a tea, a bögre újra fekete lett. Nagyanyám végül ott a pszichiátriai osztályon halt meg.

Emlékszem, aznap a borderline miatt amúgy is kurva szar napom volt.  Este későn, öleltem itt a párnát és üvöltve zokogtam, párnával, hogy a hülye lakótársaimat ne zavarjam. A sírásommal. Azok se normálisak. Már azon gondolkodtam, kiírom a faliújságra: KEDVES LAKÓTÁRSAK! ELNÉZÉST KÉREK HA ESTÉNKÉNT BÁRKIT ZAVARNÉK, DE BORDERLINE SZEMÉLYISÉGZAVAROM VAN. EZ IDŐNKÉNT ÖSSZEROPPANÁSSAL JÁR. AMÚGY NE AGGÓDJANAK. IGYEKSZEK SENKIT NEM ZAVARNI A LÉTEZÉSEMMEL. ZS.

Szóval, ez volt és közben hívott apám. Egyszer, kétszer, de képtelen voltam felvenni a telefont. Ez van, ha rosszul vagyok. Késő este jött az email. Mama meghalt.

Nem nagyon rázott meg a dolog. Én szenvedtem a személyiségzavarom tüneteivel, szóval hogy mama meghalt, nem megyek a falnak. Nem éreztem magam normálisnak, hogy ennyire ne érdekeljen, de tényleg, megvannak a saját pszichés zavaraim. Nyugtató, altató, persze szart se ért aznap, ahogy az azt követő napokon sem.

Vívódtam, őrlődtem, szerdán mentem terápiára, már ott megvolt bennem a döntés, hogy nem fogok elmenni a temetésre és nem fogok feketében járni,és NEM ÉS KURVÁRA NEM ÉRDEKEL AZ EGÉSZ. Közben utána az in-between-időszakban írogattam emailt a pszichológusomnak, aki soha nem írt vissza. Dilemmáztam, szenvedtem és nem volt válasz. Aztán miután már több napja - Borderline-os világomban - falcoltam, avagy véresre karcolgattam az alkarom egy kis pengével, egyszer csak kifakadt belőlem minden és annyira impulzívan írtam az emailt, majdnem, hogy 'menjenajóbüdösanyjába'. Nem szoktam én ilyet megengedni magamnak. Utána meg attól is retteghettem, hogy véget vet a terápiának. Lehet ezt hívják viszontáttátételnek, de mikor mentem, mászkáltam fel-alá mint a ketrecbe zárt tigris, és nehezen kezdtem el, de aztán ömlött belőlem.

Megálltam tőle messze, a szoba sarkában : Haragszik rám? Néz rám. Figyel. Az email? Mondom, az.  Nem válaszol. Inkább kérdez. Maga haragszik rám? Még ahogy írok erről az is impulzív mert írni bátrabb vagyok.

Beszélek neki impulzivitásról, az önbántásról, hogy tudom, hogy ezzel, hogy kihagyom a temetést, későbbi konfliktusokat kockáztatok. Apám emailben próbált megnyugtatni, nincs ebben semmi, érthető és elfogadható....

és most az egyszer nem törődtem a társadalmi elvárásokkal, s ettől még a távoli rokonok eítélhetnek, hogy nem voltam ott, gondolhatnak rólam ezt vagy azt, de az ország másik feléből idejövő nagyon távoli rokonok faszt se tudnak a mi kis családunkról. Keresztapámtól féltem. Ő nagyon tud osztani. Legutóbb is Zsófika, így a család, úgy  a család, ki lesz melletted, háááááát, a család- elrohantam a picsába és betoltam pár nyugtatót.

Csak apám tudja ..... mennyit büntettem magam ezért, bántottam magam, míg vér nem folyt, de ennyi, megtörtént.

Eltemették, aki ott volt, én nem voltam, próbálok nem vívódni tovább, elfogadni, hogy így ez volt a megfelelő döntés, miután valóban napokig nem aludtam, szorongtam, terápián gondolatrohanásom volt, mint valami őrült , úgy éreztem magam.

Egy őrült, egy alapvetően őrült alapokra épülő családban, ahol nagy valószínűséggel a női felmenők ugyancsak személyiségzavarosak. Anyám, nagyanyám és a többit nem tudom, csak annyit, hogy és az agyamban előre szalad most minden neuron és a szemem mögött égetnek a könnyek, de , ha, és majd, egyszer, amikor ideje lesz - bár sokszor hoznám a pillanatot előre - nem akarok a pszichiátrián meghalni, úgy hogy azt se tudom, mi van.

De ha tudom, mert most tudom, abba is beleőrülök belül. Na és anyámmal vajon mi lesz? 

Csak apám ne menjen előbb, mert akkor biztos vagyok benne, ha magam maradok  anyámmal, (hiába külön élve, de ÉLVE!!!)  én biztos kinyírom magam előbb. Mert sokszor érezzük azt, egy borderline-os akár a szimpla mindennapokban is érzi sokszor, hogy nem bírja tovább csinálni itt, hogy nem akar felkelni, hogy mi lenne ha beszedne pár száz mg-al több gyógyszert mint amennyit kell , ha már sokan így is nagyon függők vagyunk, vajon ki találna ránk. ( a szomszédaim kb a hulla bűzét éreznék meg amennyire nemtőrödöm az összes ) 

Vajon felhívnánk e valakit, az utolsó pillanatban? Vajon ténylegesen akarnánk e utat venni a kapu felé, vagy valami, egy nagyon vékony, foszló szál még kötne ehhez az élethez? 

Az biztos, nagyanyámnak most ott jó, ahol van. Már hosszú ideje készülődött az útra. Azt hiszem, és most kimondom, úgy halt meg, épp annyi szenvedéssel amennyit a környezetének okozott. Papa sok évvel ezelőtt, egy pillanat leforgása alatt hagyta itt. Elájult a ház sarkában és szívrohamot kapott. Túl sokat kibírt már.

A szívroham, hányszor hallgattam én otthon - anyámtól, hogy bedobog a szíve az idegtől - MIATTAM - és majd ő ha elpatkol, jó lesz nekünk apámmal - mondta csupa gúnnyal - JÓ LESZ NEKED A DRÁGA  TUCCAL, MAJD HA ÉN NEM LESZEK. (így becéztem apámat kicsinek) Hányszor elérte, hogy rettegjek a halálától, hogy azt én fogom okozni. Ma már tudom, ez nem reális, de akkor elérte, kicsi voltam, vagy kamasz , majdnem mindegy , sebezhető és ő ezt rendszeresen kihasználta.

Nem lett semmi, anyám vígan éli világát, szeretni, nem tudom tud e , szeret e valakit, apám volt, hogy emailben panaszkodott hogy utálja, még a születésnap se számított, semmi, az anyját. az anyját se szerette, sőt már karácsonykor azt mondogatta nekem, hogy jobb lenne már ha elmenne és nem vagyok benne biztos, hogy ezt szeretetből. Hát, megtörtént.

.......... és akkor karácsonykor nyeltem a kis üzenetét, amit ARANY TOLLAL ÍRT, MERT A KÜLCSÍN A FONTOS: ZSÓFIKÁM, MEGBOCSÁTÁST, BÉKESSÉGET, SZERETETET! 

MOST CSORDULT KI A KÖNNYEM. AZT HISZEM, KICSIT ÖSSZE VAGYOK ZAVARODVA.

A TEA FORRÓ, NYELEM, ÉGETI A TORKOM, DE SEGÍT, HOGY NE SÍRJAK.

MÁRCIUS VAN. 2 HÓNAP MÚLVA LESZEK 35, A BORDERLINE TOMBOL, KINN FAGY VAN, A TEA TÉLI, NARANCSOS-FAHÉJAS-GYÖMBÉRES, A BÖGRE,  A FEKETE BÖGRÉN ÚJRA LÁTSZÓDNAK A HŐRE A SZÍNES MINTÁK.

VALAMI, AMI EHHEZ AZ ÉLETHEZ KÖT. NEM SZERETNÉM, DE VISSZA FOG VÁLTOZNI FEKETÉRE.

Amikor felnézek az ablakodra, mikor ott megyünk el alatta,

elképzelem, mi lehet benn.....Ég a villany, ott vannak a gyerekek, unokák,

vagy csak magad vagy és valami relax zenét hallgatsz.

Béke van és szeretet, hiszen reikis vagy.

Szeretnék ott lenni veled, de nem lehetek.

Van egy életed és én nem lehetek a része, nekem is van és te nem lehetsz a része.

Megtanultam veled az ölelést. Legutóbb már nem öleltél meg.

Talán úgy gondoltad, én nem akarom. Tényleg, nehezen bírom, de ... olyan jó lenne.

Felnézek az ablakodra, ég a villany.

Mi történhet odabenn???

Sose voltam még ilyen magányos a sötét utcán.