Az éjszaka körbeölel, sötét fátyla rám terül,

lelkem mély hullámok közé merül,

szótlan, hangos hangokat keres,

de  a hang belül könnycseppekkel remeg,

egyedül vagyok, felettem sötét fergeteg,

nincs ki igazán önmagamért szeret.

Észrevétlen a léc rezeg,

szeretni szeretném a szerethetetlent,

de a lámpa ég, zajosak a hangok,

feszültségeim magamban egymásnak konduló harangok,

belül hangos, kiált a lélek,

vegyél már észre, nagyon szépen kérlek,

megszólalni, részt venni szinte félek,

oly nehéz ennyire egyedül a lélek,

egy óra és éjfél, a harangok újra élnek,

nem tudom, élnek e még igazi remények,

kinn ülök magamban, csövek zúgnak,

patkányok a csövekben szeretetfonalat húznak,

de nem jutnak el most már a szívemig,

de mi a franc jut el hozzám, az istenit!!!!

Van ki színekben, formákban dolgozik, van ki szavakban,

de ketten kétfelé, ő is, s én is magamban,

itt kinn csend és nyugalom van,

jobb mint a szobai zajokban.

Újra a mozgás, könnyek facsarodnak,

érintések, születés, kavarognak,

vajon mit hoz ki belőlem újra,

rádolgozok a bennem élő láthatatlan súlyra.