Megint gyógyszeremelés

mégse jön éjjel könnyen a szendergés,

az éjjel nehezen húzza le szememet,

a nap mint mosógép pörgette ki az érzéseket.

Fájt nézni, mert a játék nálam agresszió,

kitörés, szabadulás, harcos ribillió.

Csak menni előre, le többé nem foghatsz,

ezzel magadtól csak messze eltaszítasz,

mert a sejtjeim remegve megugranak,

a lábnak, kéznek, hogy mozduljon ingereket nyújtanak,

s akkor tested mint golyó összehúzva törsz ki

nem törődsz azzal se, ha karod törik ki,

a köröm a húsodba váj,

de ezt már nem érzed, nem fáj.

- Nem foghatsz le! - ordítod, és a játékban

ismét lefognak,

megadod magad az ellenállásnak, az uralomnak.

Aztán egy pléd köt össze, húzod-vonod - befordulsz-

kifordulsz- pörögsz

az érzéseiddel egy köves sziklán megcsúszva

lefelé görögsz,

végül szorítod a macit, fojtod, ennyi az élet,

nyugtató után sóvárogsz, de nincs, magadnak

kell megszenvedned, megélned,

csak szorítod a macit két kézzel,

könnyekkel itatod át, keserű mézzel.

Távol vagy, túl távol, tőlem fényévekre lebegsz,

már nem bonyolódom beléd, mégis mindig kereslek.

Szemem elrévedt, egy messzi ponton nyugodt,

lelkem e távolságban kimerült, fájdalmas könnyekig jutott,

túl egyedül vagy, magány van e távban,

a sötét univerzumban egy csillag hősi halált hal,

szétrobban és darabjai szétszóródnak a térben,

a Halál és az Élettel itt már nem ér fel.

Túl távol vagy, hangod is olyan messzi,

megéri még vajon a kapcsolatot erőltetve keresni?

Fáj ebben a távolságban létezni,

fáj a fénylő csillagoktól bármit is kérdezni,

fáj a távol de veszélyes a közel,

a közelség meteorrajokat lövell.

Egy-egy apró érintés és felizzik belül,

távol a csillagok között lebegsz tovább rendületlenül,

fényévekre lebegsz, árnyékod siklik,

a hangok is messziről hallatszanak,

az univerzum többé meg sose nyílik.

Személyiségem mint színes ablaküveg-darabok,

összetörten hever, az emberi létezésben nehezen maradok,

mert mint ember talán tényleg túl gáz vagyok,

s ha kommunikálok, érnek újabb összezavaró támadások,

többé nem, többé nem fogok, nem szólhatok,

csengenek körülöttem az üvegdarabok,

elfáradtam, apró szilánkokra esett, aki vagyok,

mert én az apró, körülöttem a domináló nagyok,

ne támogass többé, emberek, szétszaggassatok,

belül minden kis sejtek, szerte hulljatok!

Érték érzésem darabokra szétzuhan,

körülöttem viharos, romboló szél suhan.

Nem beszélek, a világom a belsőm töredezett,

a darabokból nem áll össze többet.

Vérpatak folydogál lelkemben,

széttört darabok úsznak el, többé már nem rejtem el.

" Prince E. A. azt üzente, hogy nem vagyunk azonosak a szorongásunkkal és a depressziónkkal. Nem, mi az égbolt vagyunk, a szorongás és a depresszió pedig a rajtunk átsuhanó felhők. Értem, hogy mire akar kilyukadni. Nem a betegségem vagyok ; van egy problémám, ami időről időre magányosan, felhőszerűen bevonulhat a képbe. Én (az én teljes magam ) dönthetek úgy, hogy hátradőlök és megfigyelem a felhőket, hagyom, hogy legyenek és hagyom, hogy elhaladjanak. "

Sarah Wilson

Meghaltál bennem

mint női test az alig apró kis mag(zat)ot, kilöklek

meghaltál lelkemben, úgy érzem, követlek.

Hiányzó érzések, könnyekkel gyászollak,

az ölelés az ellenszere a gyászos sárfoltnak.

Mi volt anno, te és én egy testben, halott,

nem akartam napvilágra jönni, itt egyre fulladok,

s könnyeimmel, Üvegdarabjaim, síromra hulljatok!

Húz az ágy, tested a feszültségből pihen,

szemhéjad mögött képek peregnek mereven,

percek telnek, órák, sötétedik, tested mozdulni képtelen,

újabb képek peregnek tovább névtelen,

órák telnek, a tudat kitágul, minden olyan végtelen,

magad vagy, úgy érzed, minden mi vagy lényegtelen,

minden, mi te vagy, elveszik a kitágult térben,

újabb percek, a képek védenek, már nem érzel,

a kitágult térben itt más már nincs, magadba nézel.

Minden olyan távoli, olyan túlságosan messze,

belső lényed a biztonságot kell, hogy keresse,

s ha nem érzed, nem bízol, csak lebegsz.

.........

 A képek örvényszerűen sodornak,

te pedig megadod magad a benned élő üvegszilánkos romoknak.

Új arcok jönnek,

rögtön az út szélére söpörnek,

ott ülsz a poros úton,

koszosan, magányosan, vacakul,

szótlan ülsz, néma a világod,

belül így már a sírod ásod,

könnytelen, néma örvénye,

siklasz lefele, itt a Pokol törvénye:

Maradj csak néma,

szavad senkit se érdekel s ez nem laza tréfa,

kívül a körön minden síri,

léted szűnik, nincs már kiért sírni,

mert semmi se stabil, új arcok jönnek,

érzéseid a Pokol-béli folyón kikötnek,

s nem várnak újabb emberi utakat,

nincs remény, már semmit se kutatnak (....) 

Fejemben az érzések nyomnak,

belül a szorongó sejtek szerte taposnak,

kívánják az édest, s már nem is kérded,

megbocsátasz e az agresszív énnek.

Megbocsátasz e ha körmöd karmol,

benned a sötétre fehér ábrákat karcol,

hegek villognak fehéren lelkeden,

meleg könnyek folynak végig a sebeken,

gyógyító, forró könnyek,

megbocsátásért könyörögnek.

Mégis körmöd saját húsodba mar,

az önbántó örvény egyre mélyebbre kavar,

bántod magad, mert ahogy anno téged,

ugyanúgy bántottál,

hangod elnémult, már nem kiáltottál,

csak belül küzdötted, végtelen könnyes harc,

hogy ne büntesd magad, ne legyen több véres karc,

mikor fáj a lét, maga a létezés,

fáj minden akaratlan mintamásoló tévedés,

nem akartad! - de ez nem magyarázat,

mégis mikor ott, bántottad a társad.

Érintésem egyszerre kétségbeesett és durva,

szúrós mint a tekinteted te büdös k@@@@a,

érintésed éles, körmöd a bőrömbe mélyeszted,

lenyomatod bennem máig is erős,

félek érinteni, belül remegős,

remeg egy fura bőr alatti fájdalom,

könnyem, taknyom összemosom,

egyben folyik ki belőlem mi belül összenyom,

te tetted ezt velem, nálad volt a hatalom,

már nálam, de nem tudom kezelni,

ha öntudatlan bántok mást, belül kezd remegni,

mert idegből cselekedtél, bőrömbe mélyedt,

már nem tudom, mi jó, s melyiktől féljek,

adni, fogadni, kétféle kellemetlen valóság,

s a tér beszűkül, már nem tág,

s bennem egy rész meg magának se bocsát,

hogy ugyanolyan durván érint, karmol,

akaratlan követi a mintát,

mely rég sérült és túlontúl hibás,

távoliak már a hangok,s távoli a világ,

testem már csak belül magában kiált,

s mint szellem jár-kel, erőtlen élet,

sokszor a bennem élő agressziótól félek,

szeretném tudni, él e bennem valaki jó,

szeretni képes,

valaki akitől egyszer majd nem kell, hogy féljek.

Vagyok én, s vannak ők, nevetnek, vidámak,

itt vagyok én, s odaát a társak,

szeretnék kapcsolódni, tudni, számítok,

de bennem túl sok érzés forog,

....

vagyok én, s vannak ők, túl nagy a távolság,

mellkasomban könnyek remegnek,

később az esti sötétbe furcsa fájdalom vág,

bennem a sebek tüzesen szítanak,

arcomon forró könnyek lecsorogva izzanak,

szeretnék tartozni e nagy kerek világhoz,

hasonlóképp, mint a belsőmben terülő végtelen

magányhoz,

fáj a létezés, ők és én és bennem valami remeg,

ekkor még csak belül ülnek könny-pacás fellegek,

szeretnék elég jól, de oda ülni nehéz,

hangom összeszorított ajkam mögött nem tettre kész,

izmaim feszülnek, léteznem is oly nehéz,

mintha ott tartana helyileg s magadban a láthatatlan kéz,

mi ellen fellépni nem könnyű,

érzéseket takar be az éjjel, s a denevér alacsony röptű,

vért kíván testedből, szertehulló érzések,

kapcsolódni képtelen elveszett remények,

mikor már túl sok maradni, tolul fel valami belül,

mikor az éj leszáll lelked éli kíméletlenül.

A betűk szétcsúsznak és szerte talán már hamis énnel,

csordul a könnyed s eggyé válik a vérrel.