Kijövök csoportról, persze az épületet ismerem, az emberek és a légkör mégis valahogy idegen. Rám szakad az egyedüllét és feltör valami furcsa, szürke feszültség. A csoport és az egyedüllét ellentéte, az egyedüllét és a másikkal ellentéte, hogy képes vagyok lekoptatni embereket. Erről a szobában nem nagyon beszélek, nincs kinek, ez csak úgy van, ott bennem mélyen. Szinte sajnálom, amit tettem, de valahogy terhelő volt vele lenni odakinn és alig vártam, hogy magam lehessek .... és lekoptattam. Ülök ott kinn, megélve az ellentéteimet és elerednek a könnyeim. Valami erő elszorít és bár terveztem, nem tudok olvasni, potyognak a könnyeim.

Állok az ajtótól megint pár méterre és potyognak a könnyeim. Kinyitja, bemegyek, sírástól zavaros hangon köszönök. Utálom hogy ennyire esetlen és sebezhető vagyok. Még előtte is utálom. Pedig csak ember vagyok, s ő is ember, bár kicsit elsőre hidegnek tűnik, tudom, hogy érez, - Mi történt? - kérdi, majd csend, arc törölgetés, kezdődik a folytonos papírzsepi tépkedése apró darabokra. Nem nézek rá. Utálom, szívből utálom ezt a sebezhetőséget, ami ilyenkor látszik a szemeimen, mégis tudom, hogy érzi mi van velem és hogy figyel rám. Fél óra csak velem. - Sok minden ... - mondom, halkan, aztán igen, igen ..... a mozgás - hogy ott is kiborultam, már kedden is, beszélek a megélt születés élményről, a szülőcsatornáról , a tágulás imitálásáról, az érzéseimről, az akkori könnyeimről, és az aznapi mozgásról .... hogy mi minden nehézség ér ott. aztán az ellentétekről ....

hogy együtt vagy egyedül és itt benn végre elmondtam hogy leráztam .... hogy leráztam, mert zavart hogy jön velem, úgy éreztem, tapad rám és megfújt .... és leráztam de ekkor már végképp nem tudtam, mi jobb, egyedül vagy együtt. Ott benn, vele, vele éreztem azt, hogy valahogy normálisan működök - vele, együtt.

A TERÁPIÁS KAPCSOLAT MINDIG EGÉSZEN MÁS. MIELŐTT KIJÖVÖK - MÁR TUDJA, MOSOLYOG - IGEN, A KUKA OTT BENN AZ ASZTALA MELLETTI SAROKBAN - MEGINT EGY PAPÍRZSEPIT DARABOKRA TÉPKEDTEM.