Zajos, zavargós külvilág, benn néma csend terjeng,

testem könnyedén föld felett lebeg, lelkem elmereng,

a szó kiutat jó ideje olyan nehezen talál,

felette füstösen terjed el a sötét magány.

S Te itt vagy velem, épp ilyen voltál,

anno egyre csak írtál, Flóránál hiába próbálkoztál,

szeretted, talán csak magadnak akartad,

de szívednek e kapcsolat nem más volt, nagy falat,

Flóra jól ismert, ismerte labilitásod

és biztosan megrengette az Életbe vetett hitét halálod.

Magányos, sehova se kötött lelkem ma is hall,

ahogy szellemed a síneken suttogja az érzelmi bajt.

A síneken mindig ott érzem szellemed,

mélyen éreztem és érzem lelkedet;

Vajon baleset volt? Vagy direkt ugrottál? 

Szeretethiányodban szeretetet lelt a Halál,

s Flóra vajon megbánta már, hogy

szerelmed nem viszonozta postafordultán?

Én értem mire miért vágytál,

mindig is szerettelek szomorú szemeid láttán,

elhomályosult bennem is az Élet,

magamba temetem szavaim, mondani

feszült félelemben égek,

s nehéz is zavarmentesen, tisztán,

főleg hogy nehéz átlátni az érzelmi szitán,

megbújok, elrejtek és így élek,

szellemedhez szólni sose félek ; 

Miért tetted? Annyira nehéz lett volna az Élet? 

Vajon segíthettem volna? Melletted lennék, ha ma

ismernélek.

Fáj, hogy itt hagytál Te is, azóta fáj, hogy tizenévesen

feléd nyújtottam kezeim,

talán veled zuhantam, itt hagytál, elmentél örökre,

szó már nehezen kapcsolódik újabb körökbe.

Csak állok néma, szótlan magányban,

rád várok, egy nap úgyis találkozunk a mennyei családban.

Addig is bármikor találkozhatunk, félúton,

Életben .... és Halálban.