Vagyok én, s vannak ők, nevetnek, vidámak,

itt vagyok én, s odaát a társak,

szeretnék kapcsolódni, tudni, számítok,

de bennem túl sok érzés forog,

....

vagyok én, s vannak ők, túl nagy a távolság,

mellkasomban könnyek remegnek,

később az esti sötétbe furcsa fájdalom vág,

bennem a sebek tüzesen szítanak,

arcomon forró könnyek lecsorogva izzanak,

szeretnék tartozni e nagy kerek világhoz,

hasonlóképp, mint a belsőmben terülő végtelen

magányhoz,

fáj a létezés, ők és én és bennem valami remeg,

ekkor még csak belül ülnek könny-pacás fellegek,

szeretnék elég jól, de oda ülni nehéz,

hangom összeszorított ajkam mögött nem tettre kész,

izmaim feszülnek, léteznem is oly nehéz,

mintha ott tartana helyileg s magadban a láthatatlan kéz,

mi ellen fellépni nem könnyű,

érzéseket takar be az éjjel, s a denevér alacsony röptű,

vért kíván testedből, szertehulló érzések,

kapcsolódni képtelen elveszett remények,

mikor már túl sok maradni, tolul fel valami belül,

mikor az éj leszáll lelked éli kíméletlenül.

A betűk szétcsúsznak és szerte talán már hamis énnel,

csordul a könnyed s eggyé válik a vérrel.