Megint gyógyszeremelés

mégse jön éjjel könnyen a szendergés,

az éjjel nehezen húzza le szememet,

a nap mint mosógép pörgette ki az érzéseket.

Fájt nézni, mert a játék nálam agresszió,

kitörés, szabadulás, harcos ribillió.

Csak menni előre, le többé nem foghatsz,

ezzel magadtól csak messze eltaszítasz,

mert a sejtjeim remegve megugranak,

a lábnak, kéznek, hogy mozduljon ingereket nyújtanak,

s akkor tested mint golyó összehúzva törsz ki

nem törődsz azzal se, ha karod törik ki,

a köröm a húsodba váj,

de ezt már nem érzed, nem fáj.

- Nem foghatsz le! - ordítod, és a játékban

ismét lefognak,

megadod magad az ellenállásnak, az uralomnak.

Aztán egy pléd köt össze, húzod-vonod - befordulsz-

kifordulsz- pörögsz

az érzéseiddel egy köves sziklán megcsúszva

lefelé görögsz,

végül szorítod a macit, fojtod, ennyi az élet,

nyugtató után sóvárogsz, de nincs, magadnak

kell megszenvedned, megélned,

csak szorítod a macit két kézzel,

könnyekkel itatod át, keserű mézzel.