Kamu-világban nem lehetsz őszinte,

kamu-embernek túl sok a kérdése,

kamu-szóra kamu-lepel,

kérdőjelre csend mi felel,

ő figyel, te a földre nézel,

rád a padló némán néz fel,

van olyan, mit nagyon szégyellsz,

kit érdekel; úgyse érsz el,

kamu-embert nem érdekel

kamu, titok, titkos rejtjel,

mit magadban őrzöl éppen,

kinek mondod, igaz ember légyen,

igaz s kamu, mindent érzel,

a padló rád, vagy reá nézel,

ha igaz, akkor bátran éled,

mi kamu, túlságosan érzed,

szólni? - mégis minek? - kérded,

odasimul kamu lényed,

fárasztó a kamut élned.

Ha igazul élsz, igazul halsz,

kivel megosztod, ott nem lesz fals,

mert kamu-élet s kamu-ember,

igazságra meg nem felel,

csak mondja s mondja: kamu szöveg,

csendben a zaj körbeövez,

eltelít a kamu-világ,

tudod, őszintébben csináld,

keresd azt, ki ehhez passzol,

kamu s igaz, kettős faktor,

feleslegesen ne, csak akkor szólhass,

igazzal csak igazhoz kapcsolódhass,

ketten együtt minden ellen,

kamu-világ nem ér már el.

Remegek, futkos bennem a hideg,

nem találok másik melegítő szívet,

eltelt ünnepek, belém égett fájó érzések,

az emberi közönyről már nincs kérdésem,

csak égnek szerte a fények,

de az égen a csillagok már nem fénylenek.

Bőrömre írt fájdalom, kezdem megérezni,

s bár szégyen is, erősebb a késztetés,

nincs többé rémálomból valós, érző ébredés.

a magam alá gyűrt fájdalom égett karomba,

gyógyszert is hiába szednék marokra,

nem halsz meg, a lelked csak ellebeg.

feletted vércseppekkel telt felhőrengeteg,

és a falc mint olyan égető fájdalom rebben,

de itt kinn nem fáj jobban mint amott benn,

furcsa üresség, magányos, szótlan világ,

nézz szemembe, s lásd lelkem ki nem mondott szavát.

Nem ismersz, magam se hittem, hogy bőrömbe karcolva égetem,

amivel együtt. valami mély fájdalommal mégis létezem.

Nem akarlak minden áldott nap titeket,

tőletek távolodok, hozzátok nem sietek,

nem akarok már több kaját,

s nem akarom ezzel a lélek disszonáns zaját,

nem akarok már se ott- se itthon lenni,

nem akarok minden estét sírva átszenvedni,

hálátlan ha nyomaszt ez a túlzó nyomulás,

amíg itthon vagyok, nincs nektek megállás,

s mikor túltelít az érzelmi védelmi tompulás,

megjelenik karom belsején egy-egy karcolás,

nem kell engem, bazira nem kell ,most már elérni,

ahogy nekem se kell soha többé segítő kapcsolatot remélni,

nincs mi, kapcsolatra, szeretetre, ölelésre remény,

karcrajzra késztetve karom belfelületén,

az ember ezekben a napokban oly magában van,

érzéstelen míg bírja, de teljes magányban.

Hamis fények égnek, vagy már nem is égnek,

érzéstelen a szív s mikor mégis érzed,

sírsz, csak sírsz végül igent mondasz a pengének,

apró karcokat ejtesz,

félsz de mégis fájdalomért esdekelsz,

és egy segélyszámot hívsz fel nem vesz senki,

már fáradt vagy a világba kiáltani,

karácsony van - a figyelem elveszett - nincs kivel beszélgetni,

de minek is a szó, ha szív a szívnek, ember embernek elérhetetlen,

véres karcok között sírod magad az éjjelbe el.

Csak megyek az emberek között,

bennem zombi létem mennydörög,

emberek mindenhol, együtt, beszélnek,

vagy épp a telefonon élnek.

Az eső zuhog ...

bennem az ünnep magánya suhog,

mindenki csak tesz-vesz, igazit senki se érez,

forgok köröttük, rajtam mint szellemen általnéznek,

fáradtan bandukolok, semmit se érzek,

ők köröttem, én benn a gömbben élek,

s mikor nem hallom, mit kérdezel, ne haragudj,

ilyenkor főleg minden triplán távoli,

a lelket az ünnep kimeríti, üresre rámolja ki,

az emberek csak futkoznak köröttem, az élet szokásos

monotóniája,

és oly nagyon vágynék egy ismerős szóra, arcra,

ki, ha hozzám is ér (el) / jól viselem, nem ugrok

álltamból a falra,

mint az esőben kidobott macska,

magányosan jövök-megyek utamra,

oly sok ember jön szembe, egyik se a "gazda",

kinek közelében biztonságban élhet sok szerencsés kutya és macska.

Az emberi világ ferde,

ferde a tükör, nem nézek a szembejövő szemekbe,

köröznek köröttem, gyakran jönnek szembe,

White Christmas, I gave you my heart - hallom, 

de minden már túl messze, 

a lélek már nem igazán talál rá a testre,

és ott állsz a forgatag közepén a szerte - darabokra esett

szíved keresve.

Próbálom megfejteni, mi belül zakatol,

ezer érzés sodor, viharként kavarog,

félek, ha kimegyek elcsábít az ital,

természetem mint vadló, szilaj,

fut, dús sörénye hullámzik a szélben,

érzései körötte, viharként ér el,

mert nem hall senki, kiáltok keservesen,

kinn mennyi elfojtás hagy nyomot lelkemen,

kierőszakolt, hamis érzések,

nem vágyott szavak, nem vágyott kérdések,

esőcseppek mint könnyek hullanak az égből,

fentről a magas végtelen kékből,

elfojtott könnyek lassan kitörnek,

nem nevezhetem magam az övéknek ;

Csillogó fa, hamisan csillogó fények,

próbálom a mélyben tartani, semmit se érzek,

biztonságban nem maradhatok, ki kell lépnem,

akkor is ha kinn nincs minek élnem.

Torkomban feltör régi idők mézeskalácsának 

fahéjas-keserű utóíze,

az ünnepek hangulati görbéjének alacsonyan

leng ki az íve,

és szólnál, szavad talán érezne,

de lelked benn leginkább befékezne.

S a vadló hátán szemben a halvány téli Nappal,

egyszer csak VÉGE : kitörsz egymagadban.

Szemed csukod, társad hallod,

szavak mosódnak mondatokká messze ott,

és te belül, minden forog,

pár másodperc s már nem vagy se itt, se ott,

és minden csak egyre forog,

egy szó feléd, távolról hallod,

mint egy rémálomból ébredés,

az érzés nem kerek egész,

az agresszió belül tettre kész,

ijesztő gondolat, Tévelygés ;

van mikor elszáll kicsit az ember,

elszáll s szóval nehezen felel,

az elfulladt hang, mit lelked elnyel,

a belső erre remegve megfelel,

és húznak kifelé, kérdik, mi történt,

lassan térsz vissza ekképp,

nincs válasz, elszálltál,

elsötétült egy pillanatra a világ,

ijesztő állapot ez az off,

pár pillanatra nem érzed az erős agressziót,

mintha megpihennél odaát,

valahol a lelked kötélért kiált,

egy szó, egy mondat s lassan visszatérsz,

nem tudni odaát mi történt,

egyszerű emlékezetkiesés, szótlan, némán lendülsz,

az agresszivitásból és az emlék erejéből egy mozdulattal kiperdülsz.

Nem akarok folyton üres tárgy lenni,

nem akarom annyira a figyelmeteket keresni,

nem akarok mást, csak érző embernek lenni,

nem akarom magam készülődve folyton nyugtatózni,

nem akarok inni, de szeretnék tudni szeretni,

szeretném e napokat csak úgy elfeledni,

nem akarok magam körül mindig érző emberi lényeket keresni,

mert ott hagytatok, mindennel, nem érdekelt senkit semmi,

mindenki csak kiabált és sírt körülöttem,

és hiba volt bennem, hogy semminek se örültem,

tudtam volna hogyan kell, minden olyan hamis volt, hazug,

nem nyitottunk egymásra soha igaz szív-kaput,

és úgy vágytam volna egy ölelést, valamit, ami igaz,

de a kényszerített mozdulat egy érző szívnek sohase vigasz,

nem akarok inni, szeretném anélkül bírni,

de köztetek a magány fog egyszer kinyírni,

vagy már kinyírt, vágyaktól mentes üres lélek,

annyira magam vagyok, kérlek,

ne hagyj itt, ne zuhanj te is le a sötét lyukba végleg!

Szeretném, hogy tabu és tagadás helyett érdekeljen titeket,

valójában, hogy érzek,

szó és tekintet lazábban összeérjen,

szeretném, hogy ne kelljen minden percben félnem,

szeretném, ha szó, érzés, értelmet nyerne

elérne, megértve,

és a könny meginduló útja e világból végleg kiemelne.

Elváltam tőled, mint fától a levél,

az utolsó pár szó bennem lassú kábulatban él,

mert sírtam, kitört, hogy lehetnék erre kész,

a vigasz, hogy az utolsó perceinkben a kapcsolat ÉLT,

megvolt, te is feketében,

én is s a jel, gyászolunk éppen.

Te végig velem voltál, figyeltél,

gyomromban érzések remegtek, kicsit újra meghalt

a kapcsolati remény.

Előző éjjel égő szemem nehezen csuktam,

egy erős gyógyszer adagját emeltem, ott álltam a kapuban,

s belezuhantam az éjjeli sötétbe,

másnap még nyugtató, kábán legyen vége,

így nem voltam zaklatott, lassan, de tisztán beszéltem,

az elhallgatott önsértésről is, nem volt mitől féljek,

nem kellett már féljek, ha teszek dolgokat, magamra hagysz,

mert ez , s az elutasítás, ettől mindig féltem,

féltem, te is feladod, ahogy minden emberrel elhalt  reményem.

Nem haragszom, hisz te nem adtad fel, ahogy veled én se,

nem úgy mint a többi,

a változások, az életkörülmények kezdtek közénk törni.

S a többi?  Az élet elválaszt, s én elszakadottan

kezdeném az üvegfalat darabokra törni,

belőle egy nagyobb üvegdarab te vagy,

s a karomra ekkor kihűlő vércseppek lassan ráfagynak.

Csak a szeretet melegítené fel e jeges cseppeket,

talán lassan bennem is vége lesz, hagyom, elcsepegjenek.

Csepp-csepp, Te benne voltál az üvegfalban,

ki lesz a következő? Egy apró melegség a bajban.

Hasonló hit és türelem a bennem bújó szóra,

némán hajtom fejem nyugovóra.

Elveszek a messzi sötét égen,

angyali ördögök kergetnek göncöl-szekéren,

míg felkelek, s újabb nap kiált utánam:

tedd a dolgod! akkor is ha kettészakadsz 

a kapcsolat nélküli üres magányban.

Utolsó óráinkat, utolsó perceinket rúgjuk. Fáj, persze nehéz ez, de hétközben meg amúgy annyit vagyok egyedül, hogy az első sokkos állapotból és a sírógörcsökből felépülve, valahogy csak elviselem, hogy nem lesz többé ő, nem hallom többet a hangját, nem segít a kis játékos mosolyaival, nem érez együtt és nem tükrözi szomorúságom. 

Ahogy megyek végig az úton, Füreden, azt az utat csukott szemmel is meg tudnám tenni, feltör bennem ugyanaz a mély fájdalom, ami akkor szombaton, látom önmagam , ahogy az útpadkán ülök a sokktól sírva, újra ott vagyok. Néha meg-megállok, a fekete sálam mögött újra feltörnek a könnyek, csak úgy fojtottan, épp csak vizezik arcomat.

Belépek, leülök, hallgatok. Közénk telepszik újra a némaság, most mély, és szomorú és gyászoló némaság, ő ott van velem, de nekem lassan már olyan mintha ott se lenne. Kér, mondjam, beszéljek ....

- Zsófi, beszéljen .... próbáljon meg valamit mondani .... ne maradjon egyedül azzal a mindenféle érzéssel, ami magában lehet.

Hallgatok. Torkomat némán feszítik szét a szavak, vagy leginkább az érzések, ott feszül bennem két év élmény és érzés-áradata, szétfeszít és megszólalnom oly nehéz. Ő viszont mellettem van, biztat, az utolsó percekig.

Úgy érzem, írásban őszintébben meg tudom fogalmazni , versekben mint beszélgetve - mondom.- Velem azért már elég régen beszélget - mondja egy apró mosollyal. Előveszem a verseket. Ő messziről az asztal másik oldaláról figyel. - Elég hosszan írt. Foglalkozott ezzel. Ez jó. - mondja, de a verseim nem érdeklik. Foglalja össze!

Igyekszek, Kiragadok szavakat, gondolatokat, érzéseket de még mindig úgy érzem, mikor eljövök, hogy így, nem tudom eléggé kifejezni felé az érzéseim, s hogy mennyit jelentett nekem ez a két év vele. Bánt, bánt, de úgy érzem, nem tudom eléggé kifejezni az érzéseim.

Újra megnyitott a némaságból. Beszélek. Nagyon szaggatottan.

- Nem is magára haragszom .... hanem a körülményekre. Nem az emberre haragszom, amit az élet hoz, arra nincs befolyásunk, magának se, ahogy nekem se a munkaidőmre.

- Nehéz valamiért rám haragudni ..... - mondja - mert mégis én vagyok az, aki megszakítja a kapcsolatot, és erre maga nagyon érzékeny. 

- Maga nem érdemli meg .... - lenne ezer más ember akire joggal haragszom vagy haragudhatnék - mondom.

Valahogy védem őt, fáj, de nem tudok rá haragudni, mert megszerettem, mert türelmes volt velem, türelmes volt - ami nekem másféle kapcsolatban is fontos - de senki nem türelmes, senki nem ad időt - ő annyi időt adott amennyire szükségem volt: hogy megszólaljak a némaságból, hogy rá merjek nézni, vagy hogy merjem előtte elengedni a könnyeim.

Gyakran előjön a tekintet, hogy mennyit adott a mosolya és hogy hogyan tükrözte tekintetével a bennem zajló érzéseket, ahogy segített kimondani a kimondhatatlant, rálátni a legmélyebb dolgokra.

- Tudom milyen - az anyámról - ha a tekintet feszült, vagy egyenesen félelmetes - ezért nem mer ránézni az emberekre? Hogy félelmetes lehet, hogy ugyanazt látja meg amit az anyjánál? 

Igen, igen, igen.

A verseim próbálgatom ... átadni, de azt esélytelen úgy ahogy leírtam.

Elmondom egy fantáziám. Arról, hogy majd karácsony előtt a Vanderlichen át  eljuttatok neki ... valamit, a blogból kiragadott részleteket, nyomtatva - gondoltam - de ez is fantázia - ha nem lesz köztünk már terápiás kapcsolat, talán elolvasná, de finoman és mosollyal éreztette hogy felesleges megpróbálnom, mert 10 perc sincs így engem olvasgatni. Ő mindig is szigorúan tartotta a terápiás határokat, és én hülye, még most is próbálnám átlépni, de ha vége, akkor vége.

Bár eddig is kemények voltak a határok, email, sms, bármi is, lehetetlen, úgyse olvassa, mindig mondta, mondjam el ott, abban az 1 órában. Voltak "dolgok", "tiltott dolgok", amikről sose beszéltem neki. A sokkos sírások után is, sose beszéltem neki arról, mennyire vágyok az önsebzésre. Voltak amolyan íratlan szabályok - amiket belém vert, megerősített. Alkohol helyett nyugtató, és nem tehetek semmi olyat, ami önmagamra veszélyes. Ritkán, de ha meg-megszegtem a szabályokat volt bennem szégyen. A bort bevallottam, a másikat sose, igyekeztem csak fantáziában tartani magam.

Kérdezgetett Tündérhegyről ... milyen volt .... hogy éreztem magam az interjú alatt .... tudtam e beszélni. Ő már tudja milyen a némaságom, ott még nem tudják. Majd meg fogják.

- Egy ilyen helyzetben, új orvos előtt az ember ..... mást mutat - a legjobb oldalát mutatta - segített - igen - igyekeztem - de addigra mire oda kerültem teljesen kivoltam.

- Biztos, ott benn is, elő fogok még jönni, de ez természetes ....... - mondta.

Nagyon nehéz volt mindenről ami velünk, kettőnk között így történtek - de szembe kell nézni vele, hogy ezek 2 év után az utolsó perceink és ez valahol ugyanúgy veszteség és gyász és szomorúság, amiben még egy kicsit még egy pár percet velem lehet.

Ha rá gondolok, az első a játékos mosolya,

ott ezekben a percekben leltem mindig kicsit otthonra,

máskor tekintete lelkem tükreként jelzett,

sokszor köztünk néma feszültség sistergett,

mondott néha érzelmi szavakat, amiket nem értettem,

aztán rájöttem, kimondatlan bánatos az életem.

Rokon értelműje vajon a szomorú? Szavakat tanultam,

nem mindig éreztem, de ha bátran ránéztem, felé fordultam,

oly gyakran mutatta meg, mi van bennem,

ilyenkor mindig picit elszorult a lelkem.

Nem szerettem volna, hogy neki is fájjon,

elég vagyok én és az üres magányom,

melyben ő mindig végig mellettem volt,

körülöttünk gyakran keringett a fekete folt ;

bűntudat, szégyen, szomorú végesség,

sokszor lelkem önmagába burkolva, benn némán

lebegtek a szavak még

sokáig de ő türelmesen megvárt, ott volt mellettem,

közben hol megnyertem, hol elvesztettem

a szavakkal vívott csatát.

Tudta, hogy küzdök, hogy rettegek,

hónapok peregtek, évbe sercegtek,

és mint a kanóc, a leégő gyertya vége,

tán úgy merülök én is feledésbe,

szürke hamu leszek, szertefolyt viasz,

még nem szívesen mondom: hello, szia, szevasz.

Lazít ; bennem szójáték, nála a játékos mosoly,

kifejezni tanultam, s persze mindig van mi komoly,

a sínek, a kés, a vér, nehéz gondolatok,

tudtam, néha nagyon aggódott,

senki mást nem hittem / hiszem, hogy aggódik értem,

ő volt az, kinek számított az életem.

Ő volt az, ki előtt őszintén vállalhattam magam,

benne élt ő a kockát körbekerítő hideg üvegfalban,

és néha darabokra törtem, szétcsaptam,

ő volt velem annyiszor a belső zavarban,

közelebb került hozzám mint bárki,

ahogy engedtem,mégis néha sikerült nagyon mélyre ásni. 

Vele mindig biztonságban voltam,

akkor is, ha kedvem szerint majdnem törtem zúztam,

mindig kért s tanultam, nem tombolunk, beszélünk,

végül persze gyakran a némaságban küzdjük létünk.

Ki tudja, lesz e még bárki olyan türelmes, mint ő,

reagáló, kérdező, csendesen érezve figyelő.

Hiányozni fog, az apró mosoly, a hangsúlyok,

a tekintetében megbújó világ,

lassan éreztünk egymásra rá,

szavaink, csendünk összerezzenése

s a csendet vágó kés életlen éle,

s végül kétségbeesetten kiáltom ki a térbe: 

Mindent megtennék, annyi mindent próbálnék máshogy tenni,

csak könyörgöm, ne legyen végleg vége.