Bőrömhöz érő víz, a vizes hajam dörzsölése: sírva fakadtam. Csak sírtam amíg ki nem merültem teljesen.
Rettegek a haláltól. Rettegek az ő halálától. HIÁNYZIK! Félek, soha többet nem látom, mert már egy másik univerzumban létezik. Kérlek, hadd érintselek meg! Érezzem, hogy ember vagy, érezzem bőröd tapintását, halljam hangod - mert bár oly távoli, azt mutatja ember vagy és jelen vagy - itt és most. Itt és most hiányzol. Félek, rettegek attól, hogy már nem élsz, magamban búcsú sorokat fogalmazok neked és elképzelem ahogy a koporsóban látlak.
Hiáyzol! Félek, meghaltál. Csak egyetlen elbaszott jelet adnál hogy élsz még, de nem adsz. Hiszen, holnap találkozunk, feltéve ha élsz még, és én is megérem a holnapot.
Én megyek úgyis a pokolra ,ez már nem számít, és senki más se számít, ehhez nagyon kell szeretni és kötődni, hogy FÉLJ, RETTEGJ A HALÁLTÓL.
VAJON HOVA MEGYÜNK, AMIKOR ELTŰNÜNK? HAGYUNK NYOMOT MAGUNK UTÁN? TE MÁR HAGYTÁL. BENNEM. DE ÉN? MI LESZ VELEM? ÉN HAGYTAM NYOMOT A VILÁGBAN? BENNED HAGYTAM? ELMÚLT IDŐK TERAPEUTÁI VAJON VISSZAGONDOLNAK RÁNK? VAGY CSAK VÁLTANAK A MÁSIK PÁCIENSRE ÉS ENNYI?
Minden áldott nap sírok és két három napja minden áldott nap miattad. Hogy ne halj meg nekem, ne legyél Covidos, ne kerülj kórházba, maradj meg nekem hogy megőrizhesseLek belül.
Én már félig-meddig odáát létezek, egy részem halott, a világ kivág önmagából, vagy én vágom ki magam a világból, nem szólok, nem vagyok ébren, ólmos súly húzza-nyomja testem, agyam viszont könnyed és lebegős éa kikapcsolt off pozícióban áll ellen a leterhelődésnek, és szemem lecsukódik és már nem itt vagyok.
Most épp hideg van, bejön a lágy esti hűvös, végigsimítom karom majd belemélyítem körmöm, érezni akarom a testem, érezni akarom az érzéseim, akkor is ha az fáj.....igen, kedvem lenne megkarcolni magam hogy égessen hogy felszínre jöjjön kis vér.
HIÁNYZOL! ÉLSZ MÉG VALAHOL??? RETTEGEK, HOGY MÁR NEM VAGY ÉLETBEN ,...... ADJ EGY JELET, VAGY UTÁNAD MEGYEK. - és ez megnyugtatásképp még mindig csak fantázia, rengeteg van belőle a fejemben
A lány némán, makacskodva hallgatott - miközben ő ott ült vele szemben. Figyelte. Hallgatta. Egyelőre a csendet.
Olyan dolog volt ez, amiről rettenetesen fájt beszélni. A lány ránézett, kemény tekintetében nem tükröződtek a könnycseppek. Megfogadta, más előtt nem sír. Előtte se, aki már annyi mindent tud róla, fájó és nehéz dolgokat is, de ez most olyan volt, ami lelkét darabokra szaggatta, amit feltárni egy másik ember előtt iszonyatosan nehéz. Lelkében ott ült minden de ő makacs némaságba burkolózott. (sírás, egy gép túlsó felén , egyedül, nem vállalva a sebezhetőséget nem nehéz) De nagyon is nehéz. Nehéz a gép túlsó felén is. Nehéz volt a mellkasa, felületes a légzése, de csak nem jelentkeztek könnyek.
Alkoholra vágyott csak. A hallgatás után elnevette magát. Kínjában, fájdalmában nevetett.
Nagyon nehezen szólalt meg a kitörő kínos nevetés után.
- Letiltottam. Szilvit. Még megmagyarázni se tudom így, hogy sokat jelent és szeretem, hiszen miután kiment, én zokogtam, befordultam és olyan lettem mint egy zombi, verseket írtam, neki, róla még ott, benn, amíg benn volt. Írtam búcsú sorokat. Örültem hogy megismertem meg adja át xyz-nek hogy örültem hogy megismertem, de nem bírom tovább. Ijesztő, de mintha minimum öngyilkosságra készülnék. Miért tűnik ez ennyire véglegesnek? Valósnak? Egy komplett rémálom.
Még mindig nem sírt, pedig szerte szaggata szívét a fájdalom. Kurva BPD, Annyira instabil minden, annyira billenékeny, annyira valótlan a valóságban, annyira hamis az igazságban, annyira fájdalmas....FÁJDALMAS AZ ÉLETBEN.
- Öcsémnek barátai vannak, programokra jár, én meg itthon fekszem egész hétvégén. Miért nekem jutott a nehezebb élet? A nehezebb sors? Hogyan kell barátkozni? Hogyan kell megtartani, megmaradni barátként? Olyan az egész mint egy vaknak braille írást olvasni vagy egy siketnek kézjeleket. Egy borderline-nak az emberi kapcsolatokat kéne olvasni és érteni....nem értem. Azt is letiltom akit szeretek, aki sose bántott és belegárgyulok a fájdalomba, elnehezül a mellkasom és ordítva sírok hogy kiadjak mindent ....
Időközben biztosan közbeszólt, segítve, de az már egy másik történet. Ő ott volt vele, de a lány belül haldoklott, talán már halott is volt, talán ezért nem talált sose örömöt az életben.
......és csak nézte a cset ablakot, csak nézte és nézte, és a magány sötétjébe zuhant.
Kinn állt a hídon. Figyelte az alatta elterülő mélységet. A kora esti gyenge napsütés érintette, talán utoljára. Beszámíthatatlan volt. Nem tudta, mi lesz a következő mozdulata. Autók jöttek-mentek, ő figyelte a körülötte zajgó világot, de rá senki oda se bagózott. Sose tudta megragadni az emberek figyelmét, mindenki magára hagyta az utolsó perceiben is. Nézett le a hídon bele a mélységbe és tudta, hogy most biztosítás nélkül fogja megtenni. Itt nincs víz, itt nincs lebegés, itt nincs megtartó erő.
Nincs megtartó erő, nincsenek emberi kapcsolatok, sehol, senki. Autók cikáznak de egy se áll meg. A lány belül játszott velük. Vajon észrevesznek? Csak emeld egyik lábad a másik után - suttogja magának és már kinn áll a híd szélén. Alatta most nem háborog a Duna, nincs víz mint megtartó erő. Fák vannak és a csupasz beton. Ott fognak neki emlékhelyet csinálni, ahogy a többi szerencsétlennek, akik már megtették.
Minek élni? Élni bele ebbe a rohadtul magányos világban, ahol senki se figyel rád igazán. Minek élni ebben a magányos, szeretetlen világban? Biztos ezt se veszik észre.
Egy autó mégis megállt, de késő volt, a lány elengedte a híd szélét és zuhanni kezdett. Abban a fél másodpercben amíg zuhant, azt gondolta talán visszacsinálná. Vagy mégse?
A következő percben már csak lelke lebegett kinyúlt, összetört teste felett. Lelke ott lebegett felette, ahogy próbálták a mentősök újraéleszteni de a műszer egyenesen sipolt bele a végtelenbe a híd sokadik öngyilkosa felett. A sipolás bejárta a várost, a szülők összeomlottak. Senki se tudta mi vezetett idáig csak a lány maga. Ő tudta, mi vezette az utolsó lépésig. Lelke utána még évekig nem tudott átkelni, ott lebegett, lődörgött a híd alatt, körül. Aki fogékony volt rá, érezte. A híd alatt a sokadik virágokból összetákolt emlékmű is elkészült. Ennyivel emlékeztek rá. Az élet viszott ment tovább. Egy újabb őrült hídugró miatt nem állhatott le minden.
A veszprémi Viadukton újabb öngyilkosság - hirdette a szalagcím a helyi újságban.
Végre figyelnek rám, végre, halálomban fontossá váltam - mondta a lélek és átsiklott a dimenziókapun.
Haza ért. Fáradt volt már a mindennapok sodrásától, fáradt az emberi kapcsolatok hiányától, a szeretetlenségtől.
Volt , hogy eljutott oda, a kutyával se tudta felvenni a kapcsolatot. Egyszerűen elérhetetlen volt érzelmileg és ezt a kutya is tudta, érezte. Nézte nagy, vizslató szemekkel - ahogy csak egy kutya tud nézni - mikor a lány ült az ágyán és érzéstelen meredt maga elé. Belefáradt a világban a szeretet hajszolásába. Ha nincs, nincs, hát akkor nem érezzük egyéb más érzéseinket se. Csak ült , nézett maga elé mélán, a kutya figyelt. Na mikor tör ki? Mikor robban? - gondolhatta hiszen annyi hasonló összeomlást végignézett már.
Aztán egyszer csak a kutyára nézett, az ágyra tapsolt:
Gyere, maaaaaa! Gyere naaaa! - a kutya lassan fenn volt mellette az ágyon.
Következő pillanatban már eszeveszetten nyalogatta a karját mire a lány kegyetlen sírásba kezdett. Fulladozott a hirtelen jött szertetet-cunaimitól. Ez egy kutya őszinte szeretete.
Hiszen az egyetlen lény aki szereti, az első aki azt akarja,hogy itt maradjon a földön, az a kutya.
Végiggondoltam, hány embert érdekelne, ha kinyírnám magan, ha egyszerűen csak vége lenne, ha nem lennék többé. Egy kezemen számolható, 1 a kutya, a másik négyen erősen kell gondolkodni.Emberi lényeknek nem nagyon számítok. Élek vagy halok, egyre megy nem? Az egész élet egy buzi nagy játék a halállal. Zsarolgatnak, talán ők is részben borderline-ok. Zsarolhatnék vissza, de én mindig is egyedül csendben terveztem ... hogy levetem magam a hídról, jobb esetben a Dunába.
Anno, a kurva nagy szeretet.... hagyd ott azt a pszichológust, ő hajszol az öngyilkosságba - miközben halovány gőze nincs a másiknak mik mennek itt, rokon egy kisebb faluból, nem tudja mi zajlik itt és nem tudja, mennyi helyzeten segített már át az ominózus pszichológus. Nem! A halálba a buzi magányos, szeretetlen élet visz. Az, hogy senkim nincs.
.....és akkor a kutya jön és vigasztal és ott van, ha kell, békén hagy de ha kell, segít a kis puszijaival. Egy állat örök kincs. Jól becsüld meg!
Sokan legyintenek. Ez csak egy kutya! Valakinek egy egész Élet ebben az élhetetenül magányos világban.
Azt mondod, nem érdekel, te blogot se, nincs rá szükséged. Nekem viszont ez az egyetlen kommunikációs utam. Neked van jól működő családod és magánéleted, nálam mindkettő romokban. Te beszélhetsz a fájdalmadról, ha itt fáj- ott fáj hiszen fizikális, én nem beszélhetek, mert ha a lélek fáj, az nehezen befogadható, nehezen kezelhető. Nehéz melletted élni, mert úgy érzem, belőlem, semmi se számít. Összeszorul a gyomrom, mikor valamit megosztanék veled, halk, csendes hangon, félve szólalok meg. Melletted élni is üres és magányos, de nélküled élni kegyetlen, egy hang nélkül élni, ez nem élet. Magány van : itt is és ott is. Fárad a testem, bezombul az agyam, csak automatikusan csinálom a dolgom, nélküled is. Hiányzol, de neked ott a családod, a fiaid, teljesen más világot élünk, más világban élünk.
.... és aztán továbbra sincs kapcsolat, semmi, senki. A falon vércsíkok folynak le, az üvegszilánkok megsebeznek ahogy azon igyekezel, hogy szétverd magad körül. Szét akarod verni de masszívan, stabilan áll. A világ, az emberek túl távoliak. A tested bűntől mocskos. Könnyeid bent rekedtek. Mert tudod : Szeretnél szeretni, akkor is ha nem is tudsz igazán az érzéseiddel bánni. Szeretnél szeretni de már feladtad az emberi próbálkozást. Hosszú, üres és szomorú hétvégék - nem mintha hézköznapokon más lenne - emberi szó nincs, nem ír, nem reagál senki, teljesen elvesztél a sötét erdőben, teljesen elvesztél, és nincs kiút .... és már ő sincs veled. Szeretnéd, legyen de végletek között ingázol. Van vagy nincs. Most épp nincs. A fél du.-t átfeküdted, nem aludtál, de végig üldöztek az álomképek.
Jaaa, hogy mit álmodtál ? Már nem tudod. Valami kép mindig bejött, aztán tovább is ment, és újra kiüresedett az agyad.
Üres minden. A fejem, a szemem, a lelkem, nincs már könnyem és nincs már érzésem. Jó lenne sírni de nem tudok. Belül az üvegfalról csepegő vér apró kis tócsákat hoz létre. Belenyalok, érzem fémes ízét. A vérem, a saját valahogy más ízű mint a másé. A saját erősebb, jellegzetesebb, vasasabb, fémesebb és jóval bűnösebb. Szeretném magam picit megvágni, szeretném érezni hogy élek, mert ez így már nem élet. Nem élet feküdni,az egész valamiféle létállapot élet és halál között, félúton, ahogy lebegünk. Élet és halál között, félúton, ahol a szörnyek kinyúlnak a földből, megragadnak és lerántanak a mélybe.
Félszavak, tabu, kirekesztés, a család fekete báránya és a farkas által felfalt csend. CSEND! MÉLY CSEND! MELY MÖGÖTT TÖMÉNY FESZÜLTSÉG HÚZÓDIK. Ő lett a normális, én a beteg. Mert így Danika, úgy Danika, minden rokon imádja, ha van valami, mindenki őt hívja. Nem mintha ezt az előjogot el akarnám tőle venni. Valószínűleg sok mindenkivel, ilyen-olyan rokonokkal nem is tudnék mit kezdeni. Azért néha zavaró ....... mindent utoljára megtudni és amúgy ha épp véletlen nem is telefonálok meg se tudok semmit. MAJD MEGTUDOM, AKKOR, HA VALAMELYIK ROKON MEGHALT. MAJD ELÉG AKKOR. Egy vicc köztük az élet. A kirekesztés nyilvánvaló. Mit gondolhatnak? Személyiségzavaros? (ezt pl nem tudom, hogy a Danika tudja e , én se sok mindent tudok róla ) Sérült? Nem tud vele megküzdeni? Vagy mi magunk se foglalkozunk vele igazán? Mert ha valami történik, az családi tabu? Mi nem lesz itt valaha tabu? Minek kell ehhez történni? HALJON MEG VALAKI? Nem kívánom, bevonzani se akarom, de ha itt nálunk lenne valami gebasz, közelebbről ........... majd nem beszélünk róla és akkor majd nincs is??? Vagy talán ráébrednének arra, hogy ez komolyabb mint ahogyan ők látják?
Vegyem le azt a maszkot, és jön és tapiz és nyúlkál és öltöztet, mintha kb 6 éves lennék. Jön és tapiz, ahogy régen. Csendben tűröm. Megszoktam, nem vagyok ember, és nem lehetnek emberi érzéseim. Köztük lenni egy mélységesen mély tabuzó és elfojtó szarkupac. Már bocs a kifejezésért de az. Előttük nincs élet és nincs halál és az ember újra és újra abba az örvénybe kerül, ha vajon a halál közelébe jutna az észrevehető lenne? Vagy az is csak egy elfojtott szarkupac? Hát nagyszerű! Egy rokonunk kórházban van a vírus miatt, futólag említette, aztán már nem is beszéltünk róla. Miért is? Kínos? Elfojtott szarkupac? Közben érzem, azt a mély depressziót és mélységes csendet ami rengeteg feszültséget takar.
Aztán ha már nem látják, elsírom magam és percekig csak sírok, meg szeretném vágni magam .... írok két sms-t, senki se reagál, eddigre már 2 nyugtató van bennem. Magamra húzom a plédet és ledőlök a párnakupacra. Szeretnék meghalni, de nem tudok. Szeretnék igaz lenni, de már azt se tudok.
Tudom, minden újra kezdődik holnap. Újra kezdődnek a semmit se érző mindennapok, amikben nincs test és nincs lélek és a belső halál a mindennapjaim részévé válik, vált már sok éve, de ezt kevesen tudják.
Szeretnék írni nekik egy sms-t, valamelyiknek, de úgyse értenének egy szót se. Hogy azért nem nézek rá, mert félek tőle, azért fordulok el, mert nem bírom, mert disszociálok és minden pillanatot túlélek. Az utazás útja a túlélés, erre pedig a disszociáció a megoldás, a lezárás, a lekapcsolódás a lélekről, hagyni, tegyen velem amit akar, és majd ........ majd ha újra egyedül leszek, végre összeomolhatok, sírhatok, nyugtatózhatok, meg akarhatom vágni magam, hogy a bennem élő robot újra emberré váljon. Egy belül halott, de még valami fikarcnyi valamit érző emberré.
Ami történt, ahogy történt, a nonstop szorongás, a folyamatos alváshiány, a folyamatos kortizolban úszás, az üss vagy fuss - elvében élt élet, a menekülések, a sötét utca, a futás a szélben, esőben, úgy hittük, az életünk, a maga bukkanóival is még mindig normális. Mert az volt a normális, ha a szavak vérző sebeket martak a szívbe és a gyomrunk apróra szorult a verbális ütésektől. Sokáig úgy hittük, minden rendben, hiszen csak így .... verbálisan ... és ez nem bántalmazás ... sokáig úgy hittük, csak a fizikai ütlegelés számít annak. Bár sose kaptunk egy pofont se, mégis arra vágytunk, bár inkább pofon vágnának néha, jobban elviselnénk mint a valódi életünket. Mindig visszamentünk és mindig hittük, bíztunk abban, hogy másnap más lesz, másnap jobb lesz, másnap normalizálódik az életünk, leérettségiztünk, diplomát szereztünk és nem és nem, sose lett jobb.
MÉRGEZŐ VILÁGBÓL JÖTT MÉRGEZŐ VILÁGOT TEREMT MAGA KÖRÜL.
...... és miközben hajtottuk buzi kis magányos életünket, megtanultunk ütni és ha azelőtt nem is volt fizikai, hát elkezdtük mi, mert nem volt már több önszabályozás, nem volt már több kontroll, féltünk, ütöttünk, de agresszióra agressziót nyeltünk. Szorongás, ütés, hajtépés és újabb ütés de ő erősebb volt, mindig erősebb, ha úgy kellett, kicsavarta a csuklóm. Bár történt volna valami, és lett volna nagy cirkusz meg kórházi ügy, lelet meg ilyenek, megnézhette volna magát. Nem lett. Épp csak nagy vörösre festett karmait éreztem a bőrömben miközben csavart egyet a csuklómon fitogtatva fene nagy erejét. Jött és nem volt merre menekülnöm. Szoros volt a helyzet, a gyomrom apróra zsugorodott, a mellkasomban lüktetve éreztem a pánikszerű szívverést. Azt akartam, hogy elmenjen, hogy örökre elmenjen és inkább hagyjon magamra. Egyedül voltam, mindig mindenben egyedül, senki nem segített felállnom ellene a harcban, senki nem volt a közelben, bár ez nem jelenti azt, hogy senki se látott egyetlen momentumot sem. Ha látta, ugyanazt az agressziót állta amit én, de nem segített.
Nem segített mert mérhetetlenül gyáva volt és gyenge, és nem mert megvédeni ellene, pedig ő volt a férfi és mégis a nő számított erejében és mentálisan dominánsnak és mindenki fölé kerekedőnek.
Gyáva volt és gyenge, így nekem kellett egyedül erősnek lennem, és ha kell , hát ütni. Később jöttek a mérgezéses fantáziák, benyomni neki egy egész doboz altatót vagy nyugtatót, nem kell feltétlen meghalnia, de ne legyen éber, mert mást nem tud csak rombolni. Csak rombolni tudja az emberi lelket.
Sose kötődtem hozzá igazán, már óvodában éreztem, hogy semmi se stimmel vele meg az ő saját kis szaros családi hátterével ahonnan jött, ahonnan a mérgező világot áthozta magával a saját világunkba. Bár kimondogatta, meg mézes-mázoskodott hogy így szeret meg úgy, faszt, aki mérgez, aki bántja a másikat, az tán önmagát is gyűlöli, nem is tud szeretni.
Horror volt az élet, nagyon hamar hívott a túlvilág, nem akartam élni, így, ebben a világban nem, ma se és persze senki se látott az ajtók mögé. Mert AMI AZ AJTÓK MÖGÖTT TÖRTÉNIK, AZT SENKI SE ISMERI. NE ÜVÖLTS, KIHALLATSZIK - MONDTA OLY SOKSZOR. ÉS? - VÁGTAM ODA - KIT ÉRDEKEL? - HÁT ELÉG NAGY BAJ, HA NEM ÉRDEKEL. - Persze, hogy nem akarta hogy minden kiderüljön, hogy fény derüljön a mocskos kis verbális meg fizikai játszmáinkra, amik szinte kimerítették a bántalmazás fogalmát. A pszichológiai persze nem látszik, de belül az ember örökre megtör, nem önmaga többé.
Persze, nem akarja azt se hogy kiderüljenek a mocskos kis bajaim, mert tudja, - illetve nem tudom, tudja e mennyi része van a borderline-zavar kialakításában. Vegyesen szorongó-elkerülő és dezorganizált kötődéssel, magányosan és minden embertől félve élem a buzi kis életem.
CSENDBEN, TELJES KUSSBAN. MERT ÚGYSE ÉRTI SENKI.
Idővel a munkahely, és egyéb más helyek összehozzák az embert másokkal és elkezd részletesen hallani mások családi életéről, látja, hogy mennyire .... kerek .... és jó ....és talán ez a normális? - kérdezi magától. Minél többet hallja a másik ember családi történeteit, annál inkább magába fojtja a sajátjait, mert hm, nagy rácsodálkozások, nagy szemek, a másik nem ismert eléggé minket , tán úgyse hiszi el. Magyarázgat. Futásról, külön élésről, kutyáról, hogy ez mind tök jó. S Te közben még inkább elhallgatsz, mert ami történt, az erőszak elhallgattat, mert a másik úgyse hinné el, úgyse venne komolyan, meg már kb elég abból, hogy ezért és azért le vagy kezelve, mindig csak hallgatod és hallgatod és mikor valami nem jót megosztasz és ő rákontráz a saját családi - hozzárakom, érző, normális és szeretetteli - kapcsolataikkal ...
és idővel már nem mondod , csak érzed, egyedül élsz, de a Félelemmel és a Magánnyal, azzal az ősi Magánnyal, amivel gyerekkorod óta élsz, mert hiába van körülötted x ember, távoliak, rossz esetben nyomulnak, kontrollálnak, figyelnek - te pedig lassan paranoiássá válsz - mindennek nevezheted őket, csak nem családnak, mert valami ősi magányos világ ez, amiben te vagy a fekete, a különc, a szégyen, az aki problémás volt mindig is, aki nem tud megadni mindent, hogy elégedettek legyenek, büszkék és esetleg, esetleg szabad lehessen már érezni. Te válsz a beteggé, a nemnormálissá, az életképtelenné és sorolhatnám a rohadt címkéket, amiket az évek alatt rámragasztottak.
Aztán persze a pszichiátria újabb címkékkel látja el az embert: depresszió, bipoláris zavar, GAD, BPD, disszociatív - ja, igen, persze, hogy a disszociatív jelenségek csak úgy beúsznak egy ilyen életbe, nem érez, távoli hangok, távoli emberek, távoli és homályos világ, kapcsolódni való képtelenség, VÉDELEM, mivel ez egy önvédő mechanizmus, hogy ne érezz túl sokat. Semmit se érezz, elzombisodott a lelked ..... amíg a másik ott van, folyamatosan szövegel, figyelj, amennyire tudsz légy jelen, és majd ha egyedül leszel és újra érezhetsz, majd akkor, robbanj belül újra.
Lassan rájössz, más életekbe belelátva, hogy amit anno azt hittél normális, nem, messze nem volt normálisnak nevezhető. PTSD - szinthez hasonló: amikor jössz, mész, de nem tudsz megnyugodni, a kortizol szinted az egekben folyamatosan, nincsen a lelkednek biztonság, a belső hangok jeleznek, ha valami nem oké, a mellkasod nyom, a szíved ezer sebből vérzik, a gyomrod pedig minden egyes jelre összerándul, vagy épp apróvá zsugorodik, mikor a szó, leginkább a verbális félelmetes, nem biztonságos és szinte már várod mikor fognak bántani ..... újra és újra.
Valentin-Nap van, a nyálas, szívecskés, szívecskésmacis, csokittömős Valentin-Nap, nem csak a Szerelmesek napja, hanem mindenki másé akik szeretik egymást. Számomra most 2021-ben a Nap, amikor az ember tesz a kiszolgáltatott, bántalmazott gyerekekért, hogy minél előbb kapjanak segítséget, hogy tudják van kihez fordulni, és a bántalmazott, menhelyekről kimentett állatokért, akik mindannyian megérdemelnek egy jobb és szebb világot, mint amit tapasztaltak.
