Bőrömhöz érő víz, a vizes hajam dörzsölése: sírva fakadtam. Csak sírtam amíg ki nem merültem teljesen.
Rettegek a haláltól. Rettegek az ő halálától. HIÁNYZIK! Félek, soha többet nem látom, mert már egy másik univerzumban létezik. Kérlek, hadd érintselek meg! Érezzem, hogy ember vagy, érezzem bőröd tapintását, halljam hangod - mert bár oly távoli, azt mutatja ember vagy és jelen vagy - itt és most. Itt és most hiányzol. Félek, rettegek attól, hogy már nem élsz, magamban búcsú sorokat fogalmazok neked és elképzelem ahogy a koporsóban látlak.
Hiáyzol! Félek, meghaltál. Csak egyetlen elbaszott jelet adnál hogy élsz még, de nem adsz. Hiszen, holnap találkozunk, feltéve ha élsz még, és én is megérem a holnapot.
Én megyek úgyis a pokolra ,ez már nem számít, és senki más se számít, ehhez nagyon kell szeretni és kötődni, hogy FÉLJ, RETTEGJ A HALÁLTÓL.
VAJON HOVA MEGYÜNK, AMIKOR ELTŰNÜNK? HAGYUNK NYOMOT MAGUNK UTÁN? TE MÁR HAGYTÁL. BENNEM. DE ÉN? MI LESZ VELEM? ÉN HAGYTAM NYOMOT A VILÁGBAN? BENNED HAGYTAM? ELMÚLT IDŐK TERAPEUTÁI VAJON VISSZAGONDOLNAK RÁNK? VAGY CSAK VÁLTANAK A MÁSIK PÁCIENSRE ÉS ENNYI?
Minden áldott nap sírok és két három napja minden áldott nap miattad. Hogy ne halj meg nekem, ne legyél Covidos, ne kerülj kórházba, maradj meg nekem hogy megőrizhesseLek belül.
Én már félig-meddig odáát létezek, egy részem halott, a világ kivág önmagából, vagy én vágom ki magam a világból, nem szólok, nem vagyok ébren, ólmos súly húzza-nyomja testem, agyam viszont könnyed és lebegős éa kikapcsolt off pozícióban áll ellen a leterhelődésnek, és szemem lecsukódik és már nem itt vagyok.
Most épp hideg van, bejön a lágy esti hűvös, végigsimítom karom majd belemélyítem körmöm, érezni akarom a testem, érezni akarom az érzéseim, akkor is ha az fáj.....igen, kedvem lenne megkarcolni magam hogy égessen hogy felszínre jöjjön kis vér.
HIÁNYZOL! ÉLSZ MÉG VALAHOL??? RETTEGEK, HOGY MÁR NEM VAGY ÉLETBEN ,...... ADJ EGY JELET, VAGY UTÁNAD MEGYEK. - és ez megnyugtatásképp még mindig csak fantázia, rengeteg van belőle a fejemben
.
