Azt mondod, nem érdekel, te blogot se, nincs rá szükséged. Nekem viszont ez az egyetlen kommunikációs utam. Neked van jól működő családod és magánéleted, nálam mindkettő romokban. Te beszélhetsz a fájdalmadról, ha itt fáj- ott fáj hiszen fizikális, én nem beszélhetek, mert ha a lélek fáj, az nehezen befogadható, nehezen kezelhető. Nehéz melletted élni, mert úgy érzem, belőlem, semmi se számít. Összeszorul a gyomrom, mikor valamit megosztanék veled, halk, csendes hangon, félve szólalok meg. Melletted élni is üres és magányos, de nélküled élni kegyetlen, egy hang nélkül élni, ez nem élet. Magány van : itt is és ott is. Fárad a testem, bezombul az agyam, csak automatikusan csinálom a dolgom, nélküled is. Hiányzol, de neked ott a családod, a fiaid, teljesen más világot élünk, más világban élünk.

.... és aztán továbbra sincs kapcsolat, semmi, senki. A falon vércsíkok folynak le, az üvegszilánkok megsebeznek ahogy azon igyekezel, hogy szétverd magad körül. Szét akarod verni de masszívan, stabilan áll. A világ, az emberek túl távoliak. A tested bűntől mocskos. Könnyeid bent rekedtek. Mert tudod : Szeretnél szeretni, akkor is ha nem is tudsz igazán az érzéseiddel bánni. Szeretnél szeretni de már feladtad az emberi próbálkozást. Hosszú, üres és szomorú hétvégék - nem mintha hézköznapokon más lenne - emberi szó nincs, nem ír, nem reagál senki, teljesen elvesztél a sötét erdőben, teljesen elvesztél, és nincs kiút .... és már ő sincs veled. Szeretnéd, legyen de végletek között ingázol. Van vagy nincs. Most épp nincs. A fél du.-t átfeküdted, nem aludtál, de végig üldöztek az álomképek.

Jaaa, hogy mit álmodtál ? Már nem tudod. Valami kép mindig bejött, aztán tovább is ment, és újra kiüresedett az agyad.

Üres minden. A fejem, a szemem, a lelkem, nincs már könnyem és nincs már érzésem. Jó lenne sírni de nem tudok. Belül az üvegfalról csepegő vér apró kis tócsákat hoz létre. Belenyalok, érzem fémes ízét. A vérem, a saját valahogy más ízű mint a másé. A saját erősebb, jellegzetesebb, vasasabb, fémesebb és jóval bűnösebb. Szeretném magam picit megvágni, szeretném érezni hogy élek, mert ez így már nem élet. Nem élet feküdni,az egész valamiféle létállapot élet és halál között, félúton, ahogy lebegünk. Élet és halál között, félúton, ahol a szörnyek kinyúlnak a földből, megragadnak és lerántanak a mélybe.