Félszavak, tabu, kirekesztés, a család fekete báránya és a farkas által felfalt csend. CSEND! MÉLY CSEND! MELY MÖGÖTT TÖMÉNY FESZÜLTSÉG HÚZÓDIK. Ő lett a normális, én a beteg. Mert így Danika, úgy Danika, minden rokon imádja, ha van valami, mindenki őt hívja. Nem mintha ezt az előjogot el akarnám tőle venni. Valószínűleg sok mindenkivel, ilyen-olyan rokonokkal nem is tudnék mit kezdeni. Azért néha zavaró ....... mindent utoljára megtudni és amúgy ha épp véletlen nem is telefonálok meg se tudok semmit. MAJD MEGTUDOM, AKKOR, HA VALAMELYIK ROKON MEGHALT. MAJD ELÉG AKKOR. Egy vicc köztük az élet. A kirekesztés nyilvánvaló. Mit gondolhatnak? Személyiségzavaros? (ezt pl nem tudom, hogy a Danika tudja e , én se sok mindent tudok róla ) Sérült? Nem tud vele megküzdeni? Vagy mi magunk se foglalkozunk vele igazán? Mert ha valami történik, az családi tabu? Mi nem lesz itt valaha tabu? Minek kell ehhez történni? HALJON MEG VALAKI? Nem kívánom, bevonzani se akarom, de ha itt nálunk lenne valami gebasz, közelebbről ........... majd nem beszélünk róla és akkor majd nincs is??? Vagy talán ráébrednének arra, hogy ez komolyabb mint ahogyan ők látják?
Vegyem le azt a maszkot, és jön és tapiz és nyúlkál és öltöztet, mintha kb 6 éves lennék. Jön és tapiz, ahogy régen. Csendben tűröm. Megszoktam, nem vagyok ember, és nem lehetnek emberi érzéseim. Köztük lenni egy mélységesen mély tabuzó és elfojtó szarkupac. Már bocs a kifejezésért de az. Előttük nincs élet és nincs halál és az ember újra és újra abba az örvénybe kerül, ha vajon a halál közelébe jutna az észrevehető lenne? Vagy az is csak egy elfojtott szarkupac? Hát nagyszerű! Egy rokonunk kórházban van a vírus miatt, futólag említette, aztán már nem is beszéltünk róla. Miért is? Kínos? Elfojtott szarkupac? Közben érzem, azt a mély depressziót és mélységes csendet ami rengeteg feszültséget takar.
Aztán ha már nem látják, elsírom magam és percekig csak sírok, meg szeretném vágni magam .... írok két sms-t, senki se reagál, eddigre már 2 nyugtató van bennem. Magamra húzom a plédet és ledőlök a párnakupacra. Szeretnék meghalni, de nem tudok. Szeretnék igaz lenni, de már azt se tudok.
Tudom, minden újra kezdődik holnap. Újra kezdődnek a semmit se érző mindennapok, amikben nincs test és nincs lélek és a belső halál a mindennapjaim részévé válik, vált már sok éve, de ezt kevesen tudják.
Szeretnék írni nekik egy sms-t, valamelyiknek, de úgyse értenének egy szót se. Hogy azért nem nézek rá, mert félek tőle, azért fordulok el, mert nem bírom, mert disszociálok és minden pillanatot túlélek. Az utazás útja a túlélés, erre pedig a disszociáció a megoldás, a lezárás, a lekapcsolódás a lélekről, hagyni, tegyen velem amit akar, és majd ........ majd ha újra egyedül leszek, végre összeomolhatok, sírhatok, nyugtatózhatok, meg akarhatom vágni magam, hogy a bennem élő robot újra emberré váljon. Egy belül halott, de még valami fikarcnyi valamit érző emberré.
