Szótlan, hangtalan csak figyelek,

bennem a szív ürességben remeg,

mintha érzéstelen, meg se rezzenek,

vágyom mégis, hogy érzések rezegjenek,

ha fáj, hát hadd fájjon,

a világ egy nyitott szemmel élt túlvilági álom,

és mindenkit elveszítve, szótlan a magányom,

az üvegfalon innen és túl a határon,

várom, hogy utolérjen még itt az álmom,

melyben bátran szólok, ki meghallgat, nem vágyom,

mert soha többé nem fogunk beszélni,

elrontottam, s arra kért, írni se írjak már neki,

magamra húzom némaságom fekete leplét,

takarjon be és tartsa meg erősen életem terhét,

mert ennyi, vége, nem beszélhetsz többé,

bünteted magad s kiállsz a kör mellé,

kitaszított szívedben fekete rózsa nyílik,

tüskéi mindig az önvédelmet sínylik,

s mivel oly könnyen bánthatsz mást,

maradj távol, figyelj, némán láss,

figyelj de ne szólj, nem éri meg többé,

a világ kilök, nélküled áll össze egy körré,

nélküled s álld a sarat, ez fájhat,

de egyedül kell építsd a várat,

némán pakolni az Élet súlyos köveit,

némán asszisztálni a világ örömeit,

némán halni meg egy fekete világban,

s a fehér mennybe emelkedni a végső

néma

halálban.

Együtt sikerül! - hirdetik mindenhol,

de mindig lesz , ki senkinek a szívében nem lesz otthon.

Együtt sikerül! - van kinél nincs értelme,

az "együtt" sose volt az életében érezve,

mert nincs háló, nincs érezhető szeretet,

csak a kamu-világ próbálja elhitetni, együtt könnyebb lehet.

Mi van azzal, kinek nincs tisztán egy másik? 

Van akinek az életében az "együtt" hibádzik,

mert lehet bármi gond, egyedül vagy a kerek ég alatt,

minden, mi körülötted egy elcseszett kamu-világ marad.

A krízisen innen és túl a szív már rég nem él,

emberit és közösen töltött perceket már nem remél.

Egyre lassabban ver, a vér nehézkesen áramlik,

valahol úgyis, ha nem most, máskor  vége lesz itt.

Paráznak a népek, mégis "Együtt sikerül!" - hirdetik,

nekik vannak is igaz emberi kapcsolódásaik,

akinek nincs, az máshogy áll az egészhez,

nincs kapcsolódó fél a félhez,

mert maga van, egy szál a világban,

Sikerülhet bármi egyedül is - biztatja

magát magában.

Együtt sikerül ! - hirdessük nagyban,

hadd fájjon még jobban, szembe nézek a Nappal.

Már nem beszélgetek se veled, se semmiféle pappal,

magam vagyok egy szál az Élet nyújtotta lappal:

Egy szál magam : lassan felforgatom - 

a bohóc dobókockát dob fel az égbe,

a Halál minden sarkon ott vár - nézz rám, kérlek, végre!

Bánni fogod, őszintén bánni, ha eljön tényleg a vége.

Utálod magadat,

némaságod rezgései ütköznek a kockafalnak,

az egyetlen emberrel, ki szólt volna hozzád,

azzal az eggyel is mindent elrontottál,

és tán mindig is rossz ember voltál,

ha nem az lennél, fordulnának feléd,

nem peregne rólad minden emberi remény,

hogy tán számíthatsz mások szavára,

s ha évi egyszer bárki érezve szólna hozzád,

elbaszod mindkettőtök szerencsés javára.

- Sajnálom! - gondolod némán, peregnek a könnyek,

nincs se helye, se ideje már evilági örömnek,

mert a magány sivár, szeretettelen némaságában

haldoklik a lélek,

a könnyek mint vércseppek csepegnek, 

az emberitől félek,

félek újra és újra csalódok, bent már nem élek,

nehezen jutok el addig is, hogy szeresselek téged,

de soha, SOHA TÖBBÉ NE BIZTASS FEL, KÉRLEK,

sose tanultam a hangokat, simán elrontom, okkal félek

belül a magába húzó sötét némaságban élek.

Könnycseppek égetik szemem, mindenkitől félek,

mert bár nem sűrűn mondom, talán nem is érzed,

számítasz!!! ... Én számítok néked?

Mégis bánthatlak és okkal kell féljek,

hogy téged is elveszíthetlek végleg.

Végül nem marad senki, de tiszta, én rontom el,

és a szeretetnek újra tanulni kell:

Tanulnia kell feledni -

feledni mi fáj, feledni mi véges,

a kapcsolat tündöklése a Halálban lesz ékes.

Beszélni sose, veszélyes, a hangtól félek,

írok mindörökké, hogy e mocsokban is éljek:

Írok, mert a kapcsolódó szeretet hamis,

írok és magányba fordul a belső világ, az is,

írok, hogy a sorok között kevésbé féljek,

írok, mert félek, szólj hozzám feloldva kérlek,

írok és a betűhullám áttör egy falat,

hullám itt nem árasztja el megint az agyat.

Írok akkor is, ha szavam senkit se érdekel,

írok mert szemem héja mögött élő-holtakat képzel el.

Írok, mert úgy lennék jó, de rossz vagyok,

talán nem tudok igazán szeretni, nem adok, nem kapok.

Írok és játszok, örök betűkkel 

most én betűzöm az Életet, te is betűzd el,

mint zongorán a hangok, a nyelv ilyen,

hiányzol, mégis könnyen bánthatlak, löklek, menj innen,

már bizonyított : nem vagyok alkalmas semmire mi emberi,

próbálok a lét fájdalmán túllépni, feledni,

feledni mindent mi fáj, mi véges,

a kapcsolat a Halálban lesz tündöklően ékes.

Írok és játszok míg él bennem halvány erő,

míg életre kárhoztatott a nagy égi Teremtő.

Sajnálom ... sajnálom hogy előled megléptem,

de pillanatok alatt minden tört, új utat reméltem,

könnyeim között igazán csak most érzem,

milyen fontos voltál az életemben,

hiányzol és most jut el az agyamig : vége,

hosszan volt miénk a kezdődő hétvége,

időközben mertem rád nézni, lassan bíztam benned,

neked fontos voltam és lassan adtam át lelkemet,

és most felfogom lassanként, hogy vége,

sűrű felhő gyűlik a magas égre,

könnyeim folynak, hónapokra elmenekültem,

nem éreztelek, túlságosan fájt, belül nem kerestelek,

mert volt más, de akkor mégis, zavarosan de kötődtem hozzád,

hiába vagdostam a szavaim hogy én aztán nem, nagy volt a pofám,

s most küzdök a záporozó könnyekkel,

sajnálom, hogy az első sokkos pánikban másfele mentem,

hiányzol, újra olyan távoli lettél s lettem,

hiányzik mosolyos, tiszta s néha játékos tekinteted, 

mely súg: minden rendben,

aki mellett hosszú időbe, munkába telt , biztonságot leltem,

s a hangod, az is a fülemben cseng, szerettem,

belőled darabok élni is fognak bennem, de már nem kereshetem,

csak most fogta fel az agyam és mélyen a lelkem,

benn és kinn is, a világgal együtt végessé lettem.

Végre utolért a bánat,

mi elfojtva sűrűsödött be sárnak.

Rád gondoltam és újra ott voltam veled,

cseréltünk ismét egy bátor tekintetet,

mosolygós szemed súgta : minden rendben,

néha nagyon hiányzol e magányos csendben,

te ismertél legjobban, kívül és belül,

s most annyira nehéz mindennel egyedül,

s rád gondolok, egy részem újra veled,

te ismered igazi énem, ismered az emberi lelket,

és oly nagyon hiányoznak a beszélgetések,

mert te tudtad hogy nyúlj hozzám, hogyan kezeld

a zavaros kötődéseket.

El kellett válni, de én újra gondolatban veled vagyok,

s az érzelmeim pördülnek pár újabb fordulatot,

a sár felhígul és néma könnyek ömlenek,

bennem valamik valami fura fájdalomként özönlenek,

de már tiszta, mi honnan jön, mi a hiba,

most tagadjam le, hogy megszerettelek? -  próbálok

nem ragaszkodni, próbálok de az érzés oly ritka,

oly ritkán szeretek és te időt adtál,

tőlem pedig az idővel teljes bizalmat kaptál,

végül te is mint mindenki elhagytál,

miközben hónapokon át hogy maradsz, biztattál.

hitet adtál és végre valami oldódik, most fáj,

hogy talán újra reménytelen lettem,

fáj mert segítettél, s minden könnyebb ketten,

de nincs tovább, a fonalat el kell engedjem,

újra elérhetetlen lettél,

s én ismét túl távoli lettem. 

Körbeölel a csend, magány fojtja lelkem,

éjszaka ebben az örök csendben fekszem,

nézek a sötétbe, vajon mi történik?

Kinn a Hold sarlója a magasban fénylik,

ágyam kényelmetlen, betakar a sötét,

nem érzem a szeretet, a törődés melegét,

csak nézem a sötétet és vágyok zuhanni,

álmokba át, más világokba suhanni,

hiába a kémia vagy fülnek a zene,

az éjszaka fojt, nem látok messzebbre,

szemem előtt az új nap még távoli homály,

fáradt vagyok kapcsolatot keresni már,

jelenleg alig érzek, lehet már nem fáj,

bőröm égeti a jelelt magány,

és tudom ez örök, nem figyel senki,

egyre vágyok: az éjszakába zuhanni,

oda, hol lágyan takar be a csend,

nem fáj, nem fojt többé, a sötétben mereng.

Szólok hozzá de az nem válaszol többé,

elengedem ragaszkodásom, én válok köddé.

Zavar üt be, tiltalak, életemből kiírtalak,

ha képes vagy, kérlek, bocsáss meg,

zavar keringi át lelkemet,

bár így nehéz elhinni, szeretlek,

fáj, ahogyan cselekszek,

ilyenkor valami belső cucc irányít,

az élet megint sivár itt,

fáj és száraz, elvérzik, de tiltalak,

néha ütném a belső falat,

aki tilt, az egy részem, félig én vagyok,

másik felem vágyik rád, de tudom időt nem kapok,

a napok heteknek tűnnek, míg nem szólsz hozzám,

elegem van belőled, felét se érted, tiltalak most már,

mert vagy és nem vagy, fekete és fehér, kétpólusú gondolkodás,

de bennem így él a világ, eldöntöm, s nem vagy velem aztán,

bocsáss meg mert tiltalak,

most lebegjek vagy visszasírjalak?

Üres, magányos nélküled, és csak azért tiltalak,

mert közömbösség helyett szeretlek és egyszer anno

a szívembe írtalak.

Disszociatív zavar. Már régen ott áll a papíron. Volt, hogy bontogattuk anno, C.  se értette, hogy ez miért, és hogyan, és mégis ...... ?! ( sok helyen disszociatív (konverziós) zavarként jelzik és ez megtévesztő ) Aztán bementem és újra találkoztam a fogalommal. Egyszer rákérdeztem, hát ez bonyolult és hosszú :) nincs erre most idő, majd kérdezze egyénin. Hát aztán nem kérdeztem ...  de ahogy telt még idő és tapasztaltam önmagam és utána kerestem, ahol érthetően le van írva, mi ez, elkezdtem megérteni. 

Valójában, nagyon régen űzöm, csak mindig azt mondom, lebegek. Valójában idegen szóval disszociálok. Az ELTE-s pszichológus hallgatónak is beszéltem erről. Lebegés. Mióta van ez ? Mikor jelentkezett először? Nehéz. Nem tudom, hova vezetni vissza. Régen űzöm. Talán a C.-vel való terápiámban jelent meg a lebegés, dominánsan. Volt olyan is hogy úgy mentem be hozzá, hogy valaki követ. Nézegettem ki az ajtón. Ki követi? - kérdezte C. Hát a lelkem. Nem a lelke követi. Hanem, valami, valami rossz, valami nem odavaló. Aztán meg elkezdtem lebegni. Később. 

Lebegtem hétközben is. Lebegtem munkában is, de főleg lebegtem kinn bárhova mentem. Gyakran becsuktam a szemem útközben, ahol ismertem az utat, becsuktam a szemem .... és ma már tudom, ilyenkor teljesen lekapcsoltam a világról és persze önmagamról is. Sokáig nem tudtam mit jelent ez, disszociatív - választ ahol kérdeztem, nem kaptam, egyféle személyiségzavart emlegettek, aztán már nem kérdeztem. Utána néztem. 

Teljesen más a kettő. A disszociatív személyiségzavar amolyan többszörös személyiséget takar, maga a disszociatív zavar teljesen más: egyfajta le vagy szétkapcsoltság, tompított valóságérzékelés, szűken ennyi. Főleg gyerekkori traumák, esetleges bántalmazások által alakul ki. Igen, ahogy mindig elindultam haza kimenővel hétvégente, értek élmények.

Kinn a világ csak erősíti a disszociálást számomra, de benn is utólag derült ki, hogy előfordult.

Mozgás-csoporton történt, hogy ahogy párban voltunk, nem értettem valószínűleg jól az instrukciót, és percekig "álltunk", valószínűleg ilyen leblokkolt, lefagyott állapot volt. Aztán hétvégén kimentem és a délin bementem egy újságárushoz telefont tölteni. Elég zűrös voltam belül, ezerfele állt a figyelmem, az idegeim szétzilálva. Még egyszer - kérte a pasas - írja be a telefonszámát. Nem hallottam. Komolyan nem. Úgy harmadszor kérhetett, még oda is hajolt, mire felfogtam mit akar.

Később jöttem rá, ez mind disszociáció. A lebegés, az hogy minden hangot távolabbról hallok, minden embert idegenként és messzebbről érzékelek, a világ kicsit elveszti valóságosságát ilyenkor. Sokszor hétvégi kimenő után mikor beértem, vasárnap este még simán benne voltam ebben az állapotban. Vagy épp egyénin nem tudtam felidézni, emlékezni olyan dolgokra, itthoni - konkrétan egy felzaklató email - momentumaira, hogy konkrétabban mit írtunk benne. Rossz volt, traumatikus, sírtam aztán később már nem is emlékeztem rá. Ez is egy védekezési forma, a felejtés vagy a memória zavara, épp mint a lebegés.

Aztán idővel C.-nél megtanultam, hogy ha lebegek, valami nagyon rosszat és fájót, vagy nehezet nem akarok érezni, Kreálok valami sokkal kellemesebbet, "könnyedebb" érzést, mert ami nehéz, az túl súlyos lenne lelkileg. Így védekezek. Szinte mindig ahogy ez megjelent, úgy mentem C.-hez hogy lebegtem. Úgy beszéltem az első 10 percben mint aki beszívott. C. figyelt és eléggé aggódó volt a tekintete. - Mi történt? - kérdezte mindig és én percekig képtelen voltam válaszolni, mert benne voltam a lebegő állapotban. Ezért volt a terápia, akkor, az alkalom. Ki kellett sokszor onnan lépnem, ebből a felszínesen szólva könnyed, belül lebegő, felhők felett szálló világból, hogy beszélni tudjak, valóságosan. Nos, EZ A DISSZOCIATÍV "ME" . Végre megértettem, hogy milyen régen űzöm, névtelen.

Kijöttem bentről, kezdődik újra. Ugyanez, Pedig még dolgozni se járok. Reggel (vagyis majdnem délben)  úgy közlekedtem, sétáltam a kutyával mint aki valami füvet szívott. Néztem előre, időnként becsuktam a szemem, belül könnyed voltam és mégis nagyon fáradt : LEBEGTEM. MEGINT. Valószínűleg nem hallottam volna meg bárki szól hozzám. Természetesen nincs ki szóljon. ( ez hozzárakom nem olyan érzés, nem a spirituális lebegés, nagyon nem) Tudtam, érzem ilyenkor mennyi nehéz fájdalmas érzést fojtok el, de képtelen vagyok visszajönni, képtelen vagyok visszatérni az érzéseimhez.

Aztán persze - mondtam anno C.-nek és most nemrég az ELTE-s pszichológus szakos lánynak is - amikor a lebegésből földet érek az olyan mint egy meteorit földbe ütközése, sírok és ordítok a párnába fél órán keresztül és szorongok és tombolok. Pofán csap a valóság.  Bírom sokáig, sokáig - szótlan, fáradtan, ebben a zavarban - aztán bumm, meneküljön ki merre lát.

Még mindig benne vagyok a hullámban. Sikítani tudnék!!!!! Ordítani !!!! Más vagyok, de ez a másság nem feltétlenül rossz, talán egyszerűen csak más, attól egyedi. Köztük pedig a "beteg", a "sérült", a "nemnormális" vagy épp az "idegbeteg" pedig csak épp máshogy működök, máshogy élem meg a dolgokat. Általában minden fekete vagy fehér, az emberek vagy mellettem VANNAK, vagy nincsenek és ha nincsenek az megrengeti a világomat és bezár. Bezárja a lelkem ablakát, ha nem érzem , hogy megérted. Vagy ha annyira félremennek dolgok, lezárlak egy időre és magam is lezárom. Előfordulhat, hogy nem tudlak normálisan kezelni, de ez mindig belőlem fakad. Sose vedd magadra ! Nem, nem bántottál, csak él bennem egy alapvető zavar, ami miatt sokszor furán reagálhatok ... talán bántalak is, miközben valószínűleg szeretetre vágyok. Ne haragudj ilyenkor, kérlek, ilyenkor csak azzal küzdök, hogy hogyan kapcsolódjak hozzád egészségesen, de ez nem mindig jön össze sajnos.

Viszont a legszűkebb társas közegemben olyan őrülettel találkozok, hogy egyszer legyen elég erőm ahhoz, hogy leordítsam őket a lábukról. Lehet, én vagyok a hülye, de sose fogom érteni, hogy miért jó folyamatosan egymást licitálva lepofázni a másikat, s már nem csak egyikük, a másikuk is űzi, mire jó ennyi év együtt, megtanulják lepofázni egymást. Szinte verbálisan licitálnak, hogy bizonyos dolgokat ki mond el felfoghatóbban, érthetőbben. Ugye, nekem muszáj, mert én teljesen hülye vagyok. A mostani világban - igen, a maszk - és egymást licitálják verbálisan, ki mond több szót, több mondatot. Néha távolról hallom öcsémet, hogy hogy terjed a vírus és mindenki meghal.

Ááááááh!!!!! ÁLLÍTSÁTOK MEG A VILÁGOT!!!! STOP!!!! KI AKAROK SZÁLLNI. MOST. MINT EMBER NEM SOK MINDENKINEK HIÁNYOZNÉK. Bármit kommunikálni próbálok, minden szavam és mondatom félre van lökve, el van baszva az útból, el van fojtva, el van taposva, félre lökve az útjukból, amin párhuzamosan, mint valami elbaszott gokart verseny a szavakkal ........... és akkor ordítani lenne kedvem!!!!! Könyörgöm!!!! STOP!!!!!! Vagy most léptem ki az ajtón és vissza se jövök.

Napok óta tervezgetem, hogy megmutatom a zárójelentésem vagy művészetről a rajzaim, de ma ez örökre el lett baszva. EGY AGYFASZ AZ EGÉSZ. Már elnézést a kifejezésért, de ez az egész egy AGYFASZ. Egyszerre pofáznak hozzám, mutogatják a kesztyűt, a maszkot, háttérből öcsém osztja a parás jótanácsait és én közben ordítani tudnék. Beleordítani a köztük rezgő levegőbe, beleordítani, hogy ÁLLJ !!!! STOP !!!

Már távol, de remeg a lelkem, rezegnek bennem az érzések, a szavaimat körüllengi egy furcsa feszültség és tudom, hogy most ez a legtöbb embernek fura, de számomra a feszültség az nem minden percben a koronavírus alap világfeszültsége.Számomra a feszültséget sokszor a félrelökött szavaim, a zsigereiben elfojtott terveim a megosztásra és a gokart - versenyszerű, egymást erőszakosan lelicitáló kommunikáció okozza.

Az, hogy egy halovány család - érzésem sincs, egy halovány bárhová - tartozás érzésem sincs, egy halovány evilági érzésem sincs.

Mindezek után a disszociálás egy tök normális jelenség, egy 30 felett kiderült kevert személyiségzavar tök normális, azt hiszem én vagyok a legnormálisabb az alapvető működéseiben abnormális családomban. .... és sikítani tudnék, hogy széttörjön körülöttem minden.

KÉRLEK, KÖNYÖRGÖM, TÖRD SZÉT HELYETTEM !!! MOST !!!! NEM FOG FÁJNI !!! ITT VAGYOK !!! TÖRJ DARABOKRA, MERT MÁR NEM BÍROM EGYBEN !!!