Disszociatív zavar. Már régen ott áll a papíron. Volt, hogy bontogattuk anno, C.  se értette, hogy ez miért, és hogyan, és mégis ...... ?! ( sok helyen disszociatív (konverziós) zavarként jelzik és ez megtévesztő ) Aztán bementem és újra találkoztam a fogalommal. Egyszer rákérdeztem, hát ez bonyolult és hosszú :) nincs erre most idő, majd kérdezze egyénin. Hát aztán nem kérdeztem ...  de ahogy telt még idő és tapasztaltam önmagam és utána kerestem, ahol érthetően le van írva, mi ez, elkezdtem megérteni. 

Valójában, nagyon régen űzöm, csak mindig azt mondom, lebegek. Valójában idegen szóval disszociálok. Az ELTE-s pszichológus hallgatónak is beszéltem erről. Lebegés. Mióta van ez ? Mikor jelentkezett először? Nehéz. Nem tudom, hova vezetni vissza. Régen űzöm. Talán a C.-vel való terápiámban jelent meg a lebegés, dominánsan. Volt olyan is hogy úgy mentem be hozzá, hogy valaki követ. Nézegettem ki az ajtón. Ki követi? - kérdezte C. Hát a lelkem. Nem a lelke követi. Hanem, valami, valami rossz, valami nem odavaló. Aztán meg elkezdtem lebegni. Később. 

Lebegtem hétközben is. Lebegtem munkában is, de főleg lebegtem kinn bárhova mentem. Gyakran becsuktam a szemem útközben, ahol ismertem az utat, becsuktam a szemem .... és ma már tudom, ilyenkor teljesen lekapcsoltam a világról és persze önmagamról is. Sokáig nem tudtam mit jelent ez, disszociatív - választ ahol kérdeztem, nem kaptam, egyféle személyiségzavart emlegettek, aztán már nem kérdeztem. Utána néztem. 

Teljesen más a kettő. A disszociatív személyiségzavar amolyan többszörös személyiséget takar, maga a disszociatív zavar teljesen más: egyfajta le vagy szétkapcsoltság, tompított valóságérzékelés, szűken ennyi. Főleg gyerekkori traumák, esetleges bántalmazások által alakul ki. Igen, ahogy mindig elindultam haza kimenővel hétvégente, értek élmények.

Kinn a világ csak erősíti a disszociálást számomra, de benn is utólag derült ki, hogy előfordult.

Mozgás-csoporton történt, hogy ahogy párban voltunk, nem értettem valószínűleg jól az instrukciót, és percekig "álltunk", valószínűleg ilyen leblokkolt, lefagyott állapot volt. Aztán hétvégén kimentem és a délin bementem egy újságárushoz telefont tölteni. Elég zűrös voltam belül, ezerfele állt a figyelmem, az idegeim szétzilálva. Még egyszer - kérte a pasas - írja be a telefonszámát. Nem hallottam. Komolyan nem. Úgy harmadszor kérhetett, még oda is hajolt, mire felfogtam mit akar.

Később jöttem rá, ez mind disszociáció. A lebegés, az hogy minden hangot távolabbról hallok, minden embert idegenként és messzebbről érzékelek, a világ kicsit elveszti valóságosságát ilyenkor. Sokszor hétvégi kimenő után mikor beértem, vasárnap este még simán benne voltam ebben az állapotban. Vagy épp egyénin nem tudtam felidézni, emlékezni olyan dolgokra, itthoni - konkrétan egy felzaklató email - momentumaira, hogy konkrétabban mit írtunk benne. Rossz volt, traumatikus, sírtam aztán később már nem is emlékeztem rá. Ez is egy védekezési forma, a felejtés vagy a memória zavara, épp mint a lebegés.

Aztán idővel C.-nél megtanultam, hogy ha lebegek, valami nagyon rosszat és fájót, vagy nehezet nem akarok érezni, Kreálok valami sokkal kellemesebbet, "könnyedebb" érzést, mert ami nehéz, az túl súlyos lenne lelkileg. Így védekezek. Szinte mindig ahogy ez megjelent, úgy mentem C.-hez hogy lebegtem. Úgy beszéltem az első 10 percben mint aki beszívott. C. figyelt és eléggé aggódó volt a tekintete. - Mi történt? - kérdezte mindig és én percekig képtelen voltam válaszolni, mert benne voltam a lebegő állapotban. Ezért volt a terápia, akkor, az alkalom. Ki kellett sokszor onnan lépnem, ebből a felszínesen szólva könnyed, belül lebegő, felhők felett szálló világból, hogy beszélni tudjak, valóságosan. Nos, EZ A DISSZOCIATÍV "ME" . Végre megértettem, hogy milyen régen űzöm, névtelen.

Kijöttem bentről, kezdődik újra. Ugyanez, Pedig még dolgozni se járok. Reggel (vagyis majdnem délben)  úgy közlekedtem, sétáltam a kutyával mint aki valami füvet szívott. Néztem előre, időnként becsuktam a szemem, belül könnyed voltam és mégis nagyon fáradt : LEBEGTEM. MEGINT. Valószínűleg nem hallottam volna meg bárki szól hozzám. Természetesen nincs ki szóljon. ( ez hozzárakom nem olyan érzés, nem a spirituális lebegés, nagyon nem) Tudtam, érzem ilyenkor mennyi nehéz fájdalmas érzést fojtok el, de képtelen vagyok visszajönni, képtelen vagyok visszatérni az érzéseimhez.

Aztán persze - mondtam anno C.-nek és most nemrég az ELTE-s pszichológus szakos lánynak is - amikor a lebegésből földet érek az olyan mint egy meteorit földbe ütközése, sírok és ordítok a párnába fél órán keresztül és szorongok és tombolok. Pofán csap a valóság.  Bírom sokáig, sokáig - szótlan, fáradtan, ebben a zavarban - aztán bumm, meneküljön ki merre lát.