IGYÁL. IGYÁL, HOGY ÉREZZ - Valamiféle mottóvá vált. Igyál, hogy feloldd az elfojtott szart. Mert hogy egy borderline életében mennyi szar van, az elmondhatatlan. Kezdjük ott, hogy magányosan születünk, élünk és döglünk is meg. MAGÁNYOSAN. A lélek teljesen üres és senki, semmi nem tudja megtölteni. Időről időre elkap a sírás és felszínre tör a szar. Mert a szar volt, van és mindig is lesz. Hogy mikor fogok arra kelni, hogy na ez egy jó nap lesz? Majd akkor ha minden egyben lesz ahhoz, hogy szeressek ÉLNI. Merthogy nem szeretek. Merthogy a külvilág a némaság és a hangtalanság börtönébe kárhoztat.

A mai nappal például, nem is számolom, hány ember külső - belső szarját hallgattam meg. Mikor nekem is megvan a sajátom. De hallgassam, mert hallgatni arany. Faszt. Hallgatni fáj. Hallgatni magányos. Hallgatni lehet majd a sírban. Az élet viszont kényszer elé állít, hallgass, hallgass meg mindenkit. Hallgasd meg mindenki testi-lelki baját, depresszióját, hogy nehéz napokon  van túl (miközben neked minden napod kurva nehéz reggeltől estig de ez ugye mellékes ) sőt, ugye, hogy ő aztán nem fél a haláltól. Néha csak kerülöd az emberi szemkontaktust és lefojtod szorongásaid és a késztetést hogy a másik pofájába vágd, hogy benned mi van, nap mint nap, hogy a te fejedben mi jár, mennyi nehéz és rossz dolog amire persze kurvára nem kíváncsi senki. MERT NEM VAGY FONTOS! MERT NEM SZÁMÍTASZ!  Csak az, hogy hallgass meg mindenkit és sorban jönnek. Neked is elég a bajod, nem vagy te senkinek az elbaszott pszichológusa. Elég volt mindig is az anyád mellett játszani az elbaszott, elfuserált pszichológust, senkinek nem vagy a pszichológusa, mégis baszod, játékra kényszerít a világ és te elhallgatsz és játszol.

A magány fog megölni, a magány fogja kiírtani a szíved utolsó élő sarkát is, ha még van egyáltalán élő sarka vagy része. Fáj és fárasztó üzeneteket olvasni, és lassan már írni is képtelen vagy. Képtelen vagy mert órákig és napokig kell várni, hogy xy visszaírjon. Persze igen, csak türelmesen, aztán kérdez és már nem válaszolsz, mert fáradt vagy, mert a hangod beléd szorult, azért mert nem létezel. Csak lebegsz minden reggel és délután végig a járdán, néha csukott szemmel, hogy túléld a világot.

A szeretet-tankod üres, a magány sötét, a kutyák okozzák napodban az élő kapcsolódás nagy részét. Egy spániel akinek a gazdáját nem ismered, de a spániel tudja ki vagy és lobogó fülekkel szalad eléd. Tudja, hogy szereted, és te tudod, hogy szeret. Egy dalmata kölyök az utcán, vagy épp a saját kis Pic aki az öledbe veti magát amint haza érsz. Csak miatta nem gondolkodsz el komolyabban a a halál kérdésén, avagy dehogynem. Mindig ott mozog a háttérben, mert süt még a nap, de belül már ősz van, sötét és halálközeli. Még tudsz aludni, jó esetben - rosszban már most se tudsz, frontin nélkül is de már tudod, milyen amikor nem fogsz tudni és újra kapkodni fogod a frontint, az őszi esős sötét  és autólámpavillogás leképezi a lélek dolgait. Most még tart a világosság, de elárasztanak az emberek, hogy MINDIG CSAK HALLGATSZ, MINDENKIT MEGHALLGATSZ, MERT EZT KELL TENNED, HA KÉRDEZIK, JÓL VAGY? ELKAMUZOD. MEGVAGYOK. VAGY ÉPP MÁSRA HAGYOD A VÁLASZT.

A lelked nem tartozik senkire, és senki lelki hullámzása nem tartozik rád, nincs neked elég bajod?

A magány elkap és nem enged, a cukrászda zsivajtól hangos, egyedül te ülsz egyedül egy tollal és papírral, ahogy szoktál. A süti meg a kávé már megvolt de a szeretet-tank még mindig üres. Sose lesz más. Már nem írsz, senkinek, nincs miért, mégis ordítanak benned az érzések. .... Aki szóba áll veled, az bármit megérdemel, tábla csokitól a túró rudiig, bármit, egyszerűen mert szóba áll veled, jó esetben lehetséges élőben és te minden megadsz hogy szóba álljon veled  .... mert az emberek egész áldott nap összenyomnak és a sikításod bennszakad. Már nem érzel, csak mindig lépsz tovább, egyik ember után a másik .... és közben elvesztél, nem létezel.

Van, mikor ebédből már nem kívánsz visszamenni munkába .... MERT OTT TARTASZ FIZIKAILAG ÉS LELKILEG IS, HOGY MÁR CSAK ALUDNI LENNE ERŐD. SOKAT. CSAK ALUDNI. MÁR AZ ALTATÓT IS BEVÁLLALNÁD, CSAK ALUDNI .... FÉL NAPOT, EGY NAPOT, ALUDNI, FEKÜDNI, FEKÜDNI ENERVÁLTAN.

Van mikor, mikor már annyira fáradt vagy, csak fekszel magzatpózban, szorítod magadhoz a plüss bárányt, mint az egyetlen valakit, aki veled van és takonyig, eldugulásig sírod magad, köhögsz, szárazon, majd megfulladsz, mire visszajön valami gyomortartalom. Nem, figyeled milyen, hála az égnek nem epe, de már azt se bánnád, ha az lenne, kiokádni magadból mindent. Hogy ez a minden mégis mi? Biztos van érzelmi része is, leginkább kiokádni vágyod a világot, a rengeteg embert, a forgalmat, az egész napi hatásokat, amiket szó nélkül viseltél és fogsz is viselni, mert nem sírhatsz, a magányt és a szeretetlenséget, az egész napi küzdést .... nem szabadulhat el benned bármikor az ERDŐTŰZ.

Van, hogy egyszerűen a fáradtságtól vergődsz magzatpózban zsepik között önmagad váladékaiban (ja , igen, de még nem okádtál ki semmit, még ez a szerencse )

Van, mikor viszont nem ér semmi napokig, maximum a magányos űrt töltenéd ki, de könyörgöm, ne az anyádnak akarj sms-t írni, vagy kimenni a nagyanyádhoz .... aki végül is elküld, mondva, nincs jól (de azért tudod, ez játszma is, nem olyan vészes az, valami miatt mégis elküld) , de anyáddal utánad üzen, hogy adjon egy 5000-rest a pénzéből. Fetrengesz az ágyon a bárányt ölelve és belül fogalmazódik: Oké, persze , 5000 Ft-nak mindig van helye, de jobb lenne, ha ezt a rohadék borderline-t tudnátok elfogadni, vagy legalábbis nem letagadni a végtelenségig tudomást se venni róla ..... felfogni .... és közben rájössz, ez A TE HARCOD, soha a büdös életben nem fogják ismerni ezeket az indulat-rohamokat, amiket hétről hétre megélsz, vagy épp azt az egész mindenféle belső sokszor nehéz folyamatot, hogyan is élünk mi ezzel együtt. Mert MEGÉLSZ, hétről hétre, a diagnózis óta ezerrel izzik az egész szar. Jó lenne egyszer úgy felkelni, hogy ez nincs, hogy minden eltűnt, hogy az ember belőled feloldódott a reggeli hűsben és egy lágy szellőként távozott. Jajj, de szépen lett leírva, virágnyelven, hogy legyen vége az életnek. Huss, és már itt sincs az ember.

Jut eszembe, szél .... Az egész már tegnap elindult munka után. Hazafele jövet tegyük fel megérint a langyos őszi szél, de olyan mintha bőröd visszaverné, nem érez. Eszedbe jut a jégkocka, de jó lenne ha lenne, szorítani, de nincs, viszont a körmöd mindig veled van. Tenyeredbe mélyeszted, egyszer, kétszer, aztán átfogsz, a karodba mélyeszted, egyszer-kétszer. Tudom milyen. Gyakran ért a körme. Na azt éreztem. Gondoltam majd magamnak is, csak érezni valamit, nem mintha a langyos szél nem lenne finom, de úgy éreztem csak úgy átfúj a sejtjeimen. 

Már pár napja készülődtem .... ma reggel korán orvosnál volt jelenésem, nem akármilyennél, megmondhatja alkalmas vagyok e , vagy épp nem arra amit csinálnom kell. Régen is volt bennem para a titkok, a kamu és a rejtőzködés miatt, de most még erősebben .... nagyon-nagyon féltem. Régen is gyakran gondoltam falcolásra, sose tettem, mármint igazán komolyan nem, akárhogy a határán voltam, aztán volt egy időszak, amikor .... és valóban látszik, látszik a bőrön ...... na és akkor mit csinál a hülye gyerek, aki fél hogy a doki észreveszi, és nem hagyja szó nélkül? Elkezdi mindenféle úton-módon megpróbálni elfedni. Nos, anyám mindig azt akarta, hogy sminkeljek, vannak is cuccok, de sose, az alapozót se tudom rendeltetés szerint használni, na majd a hegekre fasza lesz ....

Faszán sárga lett az egész alkarom, akkor utána a korrektor, na attól még sárgább. Aztán megszólalt bennem az ész : Máshogy légy ügyes, ilyen sárgán, lassan már kínai leszel, csak még faszábban felhívod magadra a figyelmet. Napok óta úgy éreztem, egyszerűen megfulladok, minden magam körül, egyszerűen megfullasztott és akkor még ez is .... meg az is, hogy korán kelek és alig alszok, mert ugye ha jó kislány, ügyes kislány nem szed Frontint, legalábbis igyekszik nem minden nap.

Nem szed? Nem alszik. Nem alszik? Nagyon hamar ki fog készülni. Zokog, fekszik, korán kel, teszi dolgát, zokog, ....... és szed. és alszik. Talán. Valamivel többet.

Szóval, megyek doki, csak én vagyok. A vérnyomás mérésre, nem felfordítva csuklóval, hanem lefordítva dugtam be a kezem, lefordítva is maradt, milyen egyszerűen megoldható, rendben volt, csakhogy néztem -  a pulzusom lazán ugrott 90 fölé. Utána hallgatgat , szapora szívverés - biztos izgul - mondja olyan orvososan - ha tudná, hogy ez nem egyszerű izgulás. Szed gyógyszert? Nem. Egyszerűen utálom, hogy csípőből kell hazudoznom vagy épp csak nem megmondani a valóságot. Hogy este még a gyógyszerem megdobtam másfél Frontinnal, reggel pedig korán már menni kellett, jó korán, hát persze hogy valamivel alacsonyabb vérnyomás lesz meg kiugró pulzus, véletlenül se legyek NYUGALOMBAN, nem mintha bármikor is nyugalomban lennék egy percig is, reggeltől késő estig.

NEM HIÁBA, FÁRADT A SZEMEM, FÁRADT A TESTEM, A LELKEM, ALUDNI AKAROK VÉGRE. ALUDNI AKAROK. ÉS ÉJFÉLIG MÉGSE FOGOK LEFEKÜDNI. AZTÁN MAJD LEFEKSZEM .... ÉS NEM LESZEK JÓKISLÁNY, ÜGYESKISLÁNY, BEVESZEM AZT AZ EGY-MÁSFÉL NYUGTATÓT. MERT NÉHA EGY NORMÁLISAN LEFUTÓ ÉJSZAKÁÉRT MINDENT MEGTESZÜNK, ÉS MÁR NEM LESZEK JÓKISLÁNY, AKI MEGFELEL A VILÁGBAN MINDENKINEK AKI ÍTÉLKEZIK A MÁSIKON .... HOGY MIT TESZ ÉS MIÉRT, ÉS HOGYAN ÉRI EL, HOGY AZ ERDŐTŰZRE ÉJSZAKAI ESŐ HULLJON.

Lassan hajnali fél egy. Reggel munka. Drasztikus döntésem révén gépelek, hajnalok hajnalán, mert úgyse tudok aludni. A határon élünk. Hangulatunk bármikor válthat jóból vagy semlegesből akár sírásba és kiborulásba. Megint ezt élem. Az ELFOGADÁS -ig még hosszú az út. Érzem és tudom.

Ma egy régi ismerősnél voltam. Segített nekem dolgokban, mert hó végéig nincs a házban melegvíz, lezuhanyozhattam meg ilyenek, több nap után. Aztán beszélgettünk, egészen estébe nyúlóan. Figyel és tényleg .... tényleg szeretné érteni. Azt mondja, ahogy mesélek, abból.. úgy próbálkozik. 

Lefeküdtem, néztem a sötétet és mint valami echo, valami elbaszott visszhang pörögtek bennem a beszélgetésünk foszlányai. Hogy mégis minek megyünk be oda, ha így, meg úgy ... ? Hiába magyaráztam, de sok esetben csak akkor kezdődnek újra a nehézségek mikor kijövünk, de akkor már egy másik szintről, amikor szembe kell nézni önmagunkkal. Szembe nézni azzal, amit mindig is sejtettünk: borderline. Felerősödik az egész, ordít benned a szó....és már ágyban vagy, rád tör a sírás meg a fuldoklás, nem, nem a koronavírus miatt hanem a lelked miatt. Mindent egy csomóban tudnál kiokádni. Meg persze a gyógyszer .... arról végképp semmit nem szabadna mondani. Egy reikisnek? Áh, bukott ügy. A kérdés: És mit érzel ha anyád .... ? És mit csinálsz, amikor kiborulsz? Lecseng. Beveszek nyugtatót, ha annyira és lefekszek. Ja, bekapkodod a gyógyszereket? SOHA. NEM. FOGJA. ÉRTENI. EMIATT KEZDETT EL MINDENKI ELHAGYNI, MEG LELÉPNI,MERT HOGY EZ ELFOGADHATATLAN. HÁT SAJNÁLOM.

Azt hiszem, túl sok mindent meséltem, nem szabadott volna ennyit, vagy magyarázni....úgyse tudjuk elmagyarázni és sokszor még a szakembernek is nehéz ügy ez, sokan megijednek egy ilyen dologtól, mert hogy menthetetlen. Menthetetlen? Szeretném hinni, hogy nem. Viszont nagyon, nagyon durván erős és izzik bennem. Jelenleg is, izzik. Pillanatok alatt kerültem ebbe az állapotba. Nem tudom, hogy csináltam, de azt hiszem az ELFOGADÁS és annak a hiánya  az, amire visszavezetem. Arra, hogy ma este nyíltan beszéltem erről, hogy van ez a dolog, s hogy benn ez volt meg az, szeretném hinni, hogy átment, de nem biztos.

- Nyugodtnak tűntél közben - mondta - csak nem ismeri a mélyünkben rejtőző kaméleont, aki bármikor alkalmazkodik emberhez, környezethez, beszélgetéshez és nem látszik semmi rajta .... és wow,  látjátok? Tényleg nem. :-)) 

Aztán lefekszik és a magnó a fejében elkezdi a beszélgetésfoszlányokat visszapörgetni, fulladozva sírja el magát. Pedig csak egy szimpla beszélgetés, és ennyire felzaklatta?

Persze az élet legtöbb területén, munka, család hamuka meg kamuka meg tabu-világ van, viszont ahol úgy érzed, nyíltabban vagy...próbálod elmagyarázni, amit soha az életben nem fogsz tudni elmagyarázni, aztán az éjszaka csendjében rád tör :

GYŰLÖLÖD. GYŰLÖLÖD HOGY EZ VAN. GYŰLÖLSZ BESZÉLNI RÓLA, TUDNI RÓLA. GYŰLÖLÖD AZ EGÉSZET. SEMMISSÉ TENNÉD. KIÍRTANÁD MAGADBÓL, DE EZZEL CSAK ÖNMAGADNAK ÁLLSZ ELLEN.

FOGADD BE! FOGADD EL, HOGY MINDEN MEGNYUGSZIK, VAGY ÉPP FELROBBAN ÉS SOSE TUDHATOD, MIKOR MELYIK TÖRTÉNIK. KISZÁMÍTHATATLAN VAGY ÖNMAGADNAK IS. ÁLLJ A VIHARBAN ÉS NE TÉPJEN KI A FÖLDBŐL A SZÉL. KAPASZKODJ, NINCS MEGÁLLÁS.

Már nem hiányzik talán senki, semmi.

Már nem szeretek talán senkit.

Nem érzek semmit.

Mindenki elhagy.

Ezek a mondatok gyakran forognak bennünk. Ha vannak is kapcsolataink, zűrösek, viharosak, sokszor a magány és a kóros üresség miatt csap fel a feszültség és tör ki a tomboló hurrikán. Küzdünk nap mint nap, észrevétlen, a legkisebb dolgoktól is kikészülünk, emberektől, rámenősségtől, erőszakos verbalitástól vagy épp a feszülten rezgő csendtől, és persze szorongunk a bezártságtól, a zajoktól, az emberektől, miközben kinn is gyakran menekülünk. Érzelmileg labilis - ez a borderline másik neve, ami jobban érthető a mindennapok emberének. Ha azt mondod, érzelmileg labilis vagyok, talán több mindent felfog ... talán így se. Ez nem a mi hibánk, nem is a másiké, nehéz ezzel az állapottal mit kezdeni. Az ember megkapja a diagnózist, aztán magára marad vele, ha jár is  terápiába, a mindennapok küzdelmeit maga éli át. Mindennapos küzdés és persze élj vele, és fogadd el, neked ezt dobta a gép. Mikor az éjszaka közepén ordítva sírsz, valahogy ez az elfogadás kisebb falakba ütközik. De ahogy minden nap szélsőséges hangulatok között vergődünk, megtanulunk reziliensnek lenni. Talán bántani akarod magad, talán éjszaka a halál szélén állsz, vagy nézed a sötétet, benyugtatózod magad és lefekszel és tudod, hogy eljön a holnap. Elmész munkába és - lehet nem ugyanúgy - mert te érzed a különbséget - a másnapi lassúságot és a nyugtató adta lágy kábultságot - a munkahelyeden ezt nem érzékelik. Mert a borderline-nak nincs külső jele. Ez nem egy kéztörés, amit begipszelhetünk, nem egy műtéti heg a testen, viszont millió apró seb, fel-felnyíló heg a lelken, a szívben, a belső világunkban és ezt a külvilág nem látja. Egyféle töredezettség az énképben és minden másban. A napok csak telnek ...... és már számolod, hogy telnek a napok, számolod, hogy fogy a gyógyszer és hogy heti hányszor szükséges még pluszban a nyugtató. Számolod a sírás utáni fáradt estébe zuhanásokat vagy épp a zaklatott, álomban végigsírt éjszakákat. Hisz ebből áll az életed. Munkából és mindennapos belső küzdelemből.

A szélsőségek szítanak, se párod, se családod,se barátaid. Erős küzdelem és kontroll kell, hogy ne tiltsd le az embereket, és ahhoz is, hogy ne várd hogy írjanak, szóljanak hozzád, vagy persze, tartsanak is szóval folyamatosan, persze, ez nem így megy, mert te hiába várod minden percben, az ő élete teljesen más. Család, túra, kártya, esti játék, program és sokszor napokra eltűnik és persze előfordulhat bárkivel hogy élni sincs kedve, nemhogy írni. Meg kell tanulni nem várni, nem belepusztulni minden egyedül töltött üres percbe, hisz a másiknak is van egy külön kis bejáratott élete. Mert aki bánt azt letiltjuk, egyértelmű. S aztán persze van aki nem bánt, csak egyszerűen nem ír .... és mire ki tudja, órák, napok múltán ír, már annyira magadba vagy zuhanva, hogy már nem tudsz örülni se neki, vagy annak hogy írt. Mondanád, ne is írjon, de ez újabb zavarokat okoz. Akit letiltottál annak nem írsz, egyértelmű, a kommunikáció megzavarodott, nem függsz többé, esélyed sincs a betűk között indulatossá válni, majd újra letiltani. Legjobb, ha nem tiltod le, viszont LESZOKSZ RÓLA. Lassan fokozatosan. Nem írsz neki, egy napig, két napig, bírod egy hétig? A Frontinnal megéltem a függőséget, a leszokást, az elvonási tüneteket, hogy éjjel feltörtem volna a gyógyszerszobát Frontinért. (aztán se nehéz sajnos visszaszokni)

AZ EMBERI KAPCSOLATAINKRÓL VAJON KÉPESEK VAGYUNK LESZOKNI? A NEM LÉTEZŐ, VAGY ZŰRÖS EMBERI KAPCSOLATAINK OKOZHATNAK ELVONÁSI TÜNETEKET? ELKOPHATUNK? KIKOPHATUNK A VILÁGBÓL? KIKOPHATUNK MÁS EMBEREK LELKÉBŐL? VAJON NAGYON GÁZNAK GONDOLNAK MINKET? LÉTEZIK OLYAN, AKIBŐL MINDEN ERŐNKET BEVETVE SE TUDNÁNK KIKOPNI? FŐLEG HA EZ LENNE A CÉL. LÉTEZIK AZ, HOGY EGY IDŐ UTÁN MÁR NEM IS SZERETÜNK? ÉS AZ, HOGY NEM HIÁNYZIK SENKI?

Fojtogatja a torkom valami. A szememben könny gyűlik. Lenyelem. 

Igen, ez az az ellentétesség és ambivalencia és szélsőségesség amivel hosszú évek óta élek, mióta kiderült a borderline, azóta viszont extrém erősen érzékelek magamon mindent. Könnyezek. Szeretném tudni, hogy tudok szeretni. Szeretném tudni, hogy él még bennem valaki, akinek vannak érzései.

Az előző pszichológusommal mindig játszottam, hogy nem megyek, mindig mert el fog hagyni ... ennek ellenére mindig megnyugtatott és biztossá vált a kapcsolatunk ... aztán egyszer csak tényleg elhagyott, vagyis megbeszélten elváltunk, de ez ezzel a személyiségzavarral - bár akkor még ez nem volt kimondva - de elhagyatás volt. Pedig folyamatosan küzdöttem ellene, de hát .... ilyenek a kapcsolatok, még a terápiás se tart örökké ugyanazzal az emberrel.

Gépelek és a sorok, a betűk között patakként folynak a könnyeim. De hát, ez már csak így természetes.

A jelenlegi terápián valahogy tisztább minden, írhatok is és nincs zavar és amit leírok beintegráljuk a terápiába....de ma, ma kivételesen más volt. Intimitás, félelmek, párkapcsolat, elhagyatás. Megint arra lyukadtunk ki, .... és még mindig, asszem már sírni is fogok. Szóval életem majdnem 1 évig tartó leghosszabb párkapcsolatának nagyon beteg formában lett vége: Az anyám bőgött, ott zokogott, én meg belül azt mondtam, halleluja, vége van, mázsás súlytól szabadultam a szakítással, nem kell tovább elviselnem a szexuális életemet érintő itthoni nyomást. Persze nehezen indultunk el terápián, közöltem, hogy erről nem akarok.....de aztán eszembe jutott Tündérhegy, ahol a 2. egyéni alkalomkor nekem szegezték : Maga ezek szerint még szűz? Annál szarabb, leblokkolóbb helyzet már nem lesz, szóval innentől feloldódtam.

- De a maga anyukájánál nincs nagyon határ ... - Hát nincs.

Igen, amíg jártunk, folyamatosan azt hallgattam hogy ha nem fekszem le vele, elhagy és nem fog ennyit várni rám, ha nem viszem fel bemutatni, elege lesz, majd elhagy, majd elhagy, elhagy, elhagy, anyám szavai gyakran visszhangoznak bennem mint a hegyről lekiáltott szavak......sokáig tűrtem de nagy volt a nyomás és szexuálisan is mindig visszazárkóztam, nem csak lelkileg, testileg is, vagy ha hozzám ért, megremegtem ... és igen a kurva feszültségtől amit otthonról hurcoltam magammal mindenhova évekig. S igen, eljött az, hogy még mielőtt elhagyna, én elhagyok mindenkit, egyszer csak nem mentem a pasihoz, hanem ellenkező irányba a balatonpartra , ahol egy barátnőm szobájában húztam meg magam.  NEM KELL NEKEM TÖBBÉ, SE PASI, SE AZ ANYÁM. ELHAGYTAM MIND A KETTŐT, INKÁBB ÉN.

A pszichológus persze gyanakodott, hogy ez az elhagyatás anyámmal korábban kezdődött, talán még árvaházról is magyarázott - azt talán nem - mondtam, de igen, anyám már jóval előbb elhagyott. 22 vagy 23 voltam, mikor nem tőlem de megtudta, hogy vannak öngyilkos hajlamaim. Sírt-rítt oszt persze nem tud mit tenni, oldjam meg magam. Ott maradtam végképp minden gondommal egyedül. Akkor a pszichológus szembesített, hogy milyen lehetett így magamra maradni a súlyos gondolataimmal 22 évesen ... én meg néztem... oké ... kicsit érzéstelenül néztem.

Valamikor még egy meditációs esten, ez már sok sok éve volt, kimondtam : elvesztettem az anyám.

Aztán a C. - féle terápián így hangzott el: hogy vesztheti el azt, ami sose volt?

Szörnyen fájt, C. még jól esett, hogy női terapeuta volt, mellette került biztonságba az érzés, hogy ami sose volt, legyen az egy anya, aki sose volt jelen, az már nem is lesz, ne akarjam se itt, se ott, C. óta nem keresem senkiben őt, sőt, ösztönösen kerülöm, ha bárkivel is rám tör az érzés, inkább visszahúzódok, de már nem tör rám, mert SENKIM NINCS. Igen, az elhagyás, az attól való félelem, hogy minden úton-módon megakadályozni, ez mind-mind tünet, csak évek teltek mire megjött a diagnózis.

Szeretlek - nem szeretlek - talán nem is tudok szeretni - elhagytál - amikor szükségem van rád, nem vagy - nem bízok már benned - elég - magamba zárom a fájdalmat - és persze anyám, amikkel traktált, amiket művelt, hol épp egy agyrém (ezt a szót tőlem vette át :)  - hol épp "bullshit" - meg is lepődtem, SZLENG A TERÁPIÁN,  kezdem magam én is elengedni verbálisan.

és így élünk minden nap. Jó esetben vannak kapcsolatok, csak épp egyik napról a másikra fel tudnak robbanni, és amikor egyedül maradsz ...

SOKSZOR ÉRZED ÚGY, HOGY VÉGLEG. EGYEDÜL MARADSZ. DE MÁR NEM HISZED, HOGY BÁRMI SZÁMÍT. NEM HISZED, HOGY SZERETHETŐ VAGY. HOGY AZ ÖSSZEZAVARODOTT ÉS ZŰRÖS ÖNMAGAD, AKI GYAKRAN DÜHROHAMOKBAN TÖR KI, ÉS NINCS KONTROLL, ELFOGADHATÓ ÉS SZERETHETŐ.

Könnyek gyűlnek, amiket aztán vagy kiengedsz vagy lenyelsz, vagy kirobbansz és nyugtatózol és nincs megállás.

Nem figyel rád senki, senki se törődik veled, magadra maradtál a nagyvilágban, néha megdob kicsit a szél, picikét csendben repülsz aztán megint zuhansz a viharban.

Mindig létezik egy CÉL  a terápiában. Előre meghatározott, de sokszor csak visszatekintve hónapokra de akár évekre is látjuk, hogy a folyamat során, mi változott.

Jó lenne - mondja a lány - szavai félénken, szakadozva görögnek ki torkából - ha jobban tudnám vállalni magam , ha nem kéne folyamatosan mindig kamuzni.

Létezik az embernek egy kamu-énje, amivel nagyon nehéz és kimerítő együtt élni napról napra. Erről.

Sok minden van takarásban, akár kettőnk között is. Ki nem mondott dolgok, szégyen és zavarok ... feszengések, feszültségek, az ajtó felé tekintgetések, de benn kell maradni. - Milyen jó, hogy nagycsoporton ezt megtanították, hogy bármi van, benn kell maradni, az érzésben. (és igen, jó hogy erre szocializálták magukat és alkalmazza itt kinn is - jegyzi meg. ) 

............................................................................

- Most mit érez? - kérdi.

Ő feszülten nevetgél, mert a ki nem mondott felzaklatja.

Én úgy látom, elszégyellte magát.

- Valóban, sok mindent érzek - csattan fél hirtelen a lány, de itt mögé látnak, nem tud mindent leplezni.

Ami tegnap volt éjjel, annál rosszabb már nem lehet - mondja - Az sms-re gondol? Nézze, még mindig jobb, ha egy macit bánt, csak önmagát ne bántsa, vagy mást.

.... és újabb élmények bukkannak fel.

...... amikor be lett zárva a hevederzár és fel kellett tépnie és érezte  a körmét. 

(ma már tudja, el tudja képzelni, mi van ilyenkor a szervezetben : adrenalin, kortizol, üss vagy fuss) 

- Magát nagyon sokat bántalmazták - komolyan , együttérzőn néz rá.

Erről se beszélek sose - mondja a lány- max olvasok róla, de sose beszélek, sose mondom ki.

És ez most milyen érzés, hogy szóba került? 

CSEND

HALLGATÁS

FÉLÉNKSÉG

SZÉGYEN - TALÁN

- Amiket mesélt az anyukájáról, kemény történetek. Amikor azt mondta, várjon a sötétségig a futással ... és sötétben menjen futni.

....vagy hogy mindenáron meséket kell mondani mindenkinek arról, hogy dolgozik, magának a sok kamu már a személyisége része, hosszú évekig így élt, így szocializálódott, arra hogy eltakarja a fekete lepel. Ezt nem pár alkalom megváltoztatni. Hosszú folyamat, ezért úgy gondolom, most időkeretet nem mondok. Fél év múlva visszanézünk.

és ITT BÁRMIT KI LEHET MONDANI - jelzi többször és a lány érzi közben, a terapeuta a  túloldalról keresi a tekintetét.

Éjjel fél 2. Nem vár tovább. Itt az idő. Csak forog, az éjszaka rezeg körülötte. 

Úgy érzi, megőrül, beleőrül, de természetesen ma éjjel se fog meghalni.  Elterül az éjszaka kívül és belül. Magában tartja a sötétség. Csak úgy veheti fel vele a harcot, hogy szembeszáll vele.  Ha csatába viszi a tollat, ha felkattintja a villanyt az éjjeli órán. 

Nem őrülsz meg! Veled vagyok! - súgja az éjszakában egy ismeretlen Hang. Valaki vele van, Valaki követi éjszaka is a gondolatait. Kis éji mánia - így hívja - amikor rezeg a szoba, járkál és nem idegen szemében az éjjeli lámpafény, szavai kreatív táncot járnak elméjében. Kinn süvít a szél, az éjszaka fekete takaróként borul a városra. Kis éjjeli mánia - szemét nem tudja lecsukni, elméje nem tud megpihenni. nem tudja kinyomni a világot, nem tud egyben lenni egy amúgy is szétzilált világban. Minden éjjel már a reggeli percekre készül az agy, a forgalom, a veszély, a folyamatos készültség nem hagyja megnyugodni.

Lélegzik! - ettől él a test. Lélegzik, tehát él. Bent viszont minden éjjel kicsit meghal. Vagy fél meghalni. Fél belemélyülni az éjszakába. A fekete selyem lepel fel-le mozog rajta, ahogy lélegzik. Beszív - kifúj. A szeme, az agya viszont még mindig nem reagál. Nem tud kiengedni, hogy átadja magát a végtelenül hullámzó éjszakának.

Reggel kelni kell.

Villany katt,

kutya szuszog,

kinn süvít, 

apró levegő ki ... és be,

a lepel mozog,

nem hagyja meghalni az éjszaka.

Pedig minek is az élet maga? 

Mire jó az ember? 

Jók vagyunk bárkinek is?

Nem tartozik senkihez, semmihez csak az éjszaka sötét leplének hullámzásához.

Kiokádhatná végre az éjszaka egy újabb reggelbe.

Messze van, az éjszakai létezés pedig őrjítő.

Átlépne de nem tud, pedig várják odaát,

átlépne, de süvít. Lélegzik. 

Él. Tompán. Elhagyatottan.

Van ő és ott vagy te. Vastag és ezüstösen kék a fal.

Érzéstelenné válik, agya kikapcsol.

Ő ott, Te itt.

Nem méltó a szeretetedre, mégis tükrös üvegre írja a párába:

Ne hagyj el!  Kérlek.

A pára felszáll.

A hideg már nem süvít.

Langyos a reggel. 

A kezdeti járkálás lassan abbamaradt, nyugtalansága miközben beszélt, javult. Egyszer csak megcélozta a széket.

- Most viszont már leülök - mondta halkan talán épp csak magának.

Ahogy leült, sorban buktak fel a komolyabb történetek.

- Akkor voltam először orvosnál. Utána történt. Az apám átjött és nálam ült kiborulva - gondolom, mert nem bírta mellette, mert az ágyból fenyegetőzött kifele, hogy öngyilkos lesz, felakasztja magát, nekimegy egy fának vagy elválik. - S akkor én megmondtam, hogy hívjon rá orvost. Én már orvosnál vagyok, hagyjanak ki a szarból. - csend.

Mondtam hogy csak játszik és az a célja hogy kiboruljon mindenki. Aki tényleg öngyilkos akar lenni, az nem az ágyból fogja mindenki tudtára adni - én már csak tudom - gondolta.

Én akkor, ha apám helyében vagyok, kihívtam volna rá az orvost, hogy tanulja meg, hogy nem fenyegetőzhet következmények nélkül ... de ő , ő - amellett hogy csendesebb, nyugodtabb - gyengébb is, hagyta magát. Őt is ugyanúgy leuralta mint engem.

- Az édesanyja magát is fenyegette ilyenekkel? Hogy felakasztja magát és hasonlók? Oh, igen, azzal hogy bedobog a szíve, meg majd nem kell sokat várni, elpatkol és akkor lesz szép világ. csend.

Nevetgélés

Nevetgélés

- Oh, hát én ebben éltem.

Nevetgélés

Végre létezik egy ember, aki komolyan veszi.

- ..... maga ezeket a történéseket úgy meséli, mintha semmi nem lett volna, lazán, nevetgélve. Pedig ezek súlyos dolgok, ezek amiket átélt ... egy kamasznak ez nagyon ... ijesztő lehet, vagy már korábban is.

- Igazából nem is volt, nagyon sokáig - fogalmazzunk úgy, éntudatom, annyira leuralt.

- De érezte, hogy valami nem stimmel ?! - állítja és kérdezi egyszerre egy adott hangsúllyal.

- Biztos - mondta a lány kis kétkedéssel. Biztos.

és nevetgélt tovább.

- Most sírjak? - kérdezi. Sírhatnék is. Valószínűleg csak mást mutatok.

Hosszú évek teltek és nevetgélve beszél mindenről. Akármilyen súlyos ... ő nevetgél ... zavarból .. védekezésből ... de a jó szakember átlát a nevetgélés álcáján a legmélyebb fájdalomig.

Érzem illatod, ahogy hozzád bújtam,

lehet, nem volt helyes, a szavakkal nehezen bántam,

néha csak suttogtam,

vagy nem is volt mit mondani,

engedtél és fizikailag is egymáshoz értünk,

gyakran úgy éreztem, érzéseket cseréltünk.

Ez a közelség terápiában talán nem volt helyes,

de bennem minden pillanat és érzet talált egy helyet.

Tudom, a hiány nem pótolható se mással se veled,

bennem mégis apró emlékek peregnek,

ahogy rám néztél s én lassan közeledtem,

olyan nehéz volt egyszerre beengedni s távol lennem,

te engedtél és megéltem a perceket,

azon nem agyaltam : Vajon így helyes ez?

Te se agyaltál, ösztönösen éreztél,

s valamiért bátran magadhoz engedtél,

s ez ma előtör, érzem az illatod,

az ölelésed mély nyomott hagyott.

A szeretet ilyenkor oly távoli tőlem,

kérdem belül, végképp halott vagyok, vagy

él e még könnyem?

Szeretet már alig mozog bennem,

nehéz itt maradnom, a Földön lennem,

a valós hiányt fantáziával nem helyettesíthetem,

mégis illatod, érintésed máig remeg bennem,

szívemhez ért, akár egy könnycsepp,

pedig már akkor is határán voltam a körnek.

elhagytál ....

aztán 2 évvel később ő is,

mosolygós tekintete bennem él,

de már nehéz bennem ez a kő is,

nincs tekintet és bátorodó szemkontaktus többé,

tőletek nem féltem, mellettetek váltam

talán jobban nővé.

A kislány még él bennem, máskor ő is halott,

mégis félrecsúszott személyiségemnek ti adtatok alapot.

Nehéz volt mindig beszélni,érezni, de tudtam szabad,

elkezdtem lassan veletek verni az üvegfalat,

s még mindig ott él bennem az a sérült kicsi,

de ezerszer többet adtatok érzelmileg Ti.

S az illatod, érintésed felrémlik, majd tovaszáll,

rám telepszik az ilyenkor ezerszeres magány.

S az életemben mindig is ott lesz a "van - nincs"

a "szeretlek - gyűlöllek" és végül ellöklek határ.

Fekete rózsaszirmok szállnak alá az égből,

esőcseppek hullnak a viharos sötétségből,

fekete rózsaszirmok amerre csak nézek,

ijesztő ez a tompaság, semmit se érzek,

csak fáradt vagyok, belül szörnyen fáradt,

érzelmi hiányokkal indultam a világnak,

s oly tanácstalan mit kéne most tennem,

de kamuzni, behazudni nincsenek már kedvem,

határeseten van lelkem, ez a betegségem,

szeretek, gyűlölök, nincs már miért élnem.

S hogy miért löklek el ? - most már nem kérdem,

rossz vagyok tán de mit kéne, rég nem érzem.

Évek sora alatt annyi volt a vétkem,

ilyenkor minden zavaros, egyedül kell élnem,

fáj hogy sose érdekelt, nem is láttad igazi énem,

fájt az örök színház, mi máig elbaszott játék,

sűrű köd borul rám, homályos a tájék,

semmi nincs már benne, mivel tisztulna a játék.

Korán megalapozódott belül sérült lelkem,

most a távolba tekint vissza belsőm és testem,

fájt, mindig fájt melletted léteznem,

nem volt megengedett bármit is éreznem.

Mai napig üldözöm a szavakat,

és egy régebbi énem, ki belül meghallgat,

mert más alig ugorja át a falat,

egy belső, mélyebb énem a hulló rózsaszirmok

között ragadt,

Fekete rózsaszirmok hullanak az égből,

meglök a szél, egyensúlyt vesztve hullasz

alá a sötétségből,

zuhansz és közben darabokra törik lelked, 

végül föld alá elásva a tested,

vajon lesz bárki, ki az utolsó fekete rózsaszirmokat

rászórja? 

Vajon ott, a végső percben ott leszel, ha az életben soha?

Vajon elsiratsz ha üt a legutolsó óra? 

Nem, ne gondold, én nem fenyegetlek,

volt kitől tanulnom, hetente ezt tetted,

melletted beszorított, szorongó volt élnem,

ha senkim sincs akkor is jobb nélküled a létem,

beteg már halnom és beteg már élnem,

ne mondj, kérdezz semmit, már eleget féltem.

S a fekete rózsaszirmok egyre csak hullnak,

fenn a magas égen.

Összefogás. Nem vagy egyedül!  -

a csapból is ez folyik rendületlenül,

magam vagyok, feltoluló érzések,

a düh forr - basszátok meg, de tényleg! 

A csapból is, meg családi összetartás és közös erő,

magára hagyott szívem darabokra repedő,

mert ritka, de létezik olyan ember,

ki mellett nem áll senki, jelenléttel vagy tettel,

kit mindenki magára hagyott, vírus ide vagy oda,

kinek nincs senki szívében igazi otthona,

kinek család és barát távoli fogalom,

ki egyedül áll minden vihart a túloldalon,

és nincs ki szólna hozzá, se énekhang, élő,

késleltetett érzés, a robbanás sose késő,

és zokog és keresztbe hányná a világot,

ezerszeresen érzi, belül ez a magány ott.

A csapból is ez folyik, összefogás, közös erő,

van kinek magányos lelke bánattal remegő,

s közben a düh forr mert a világ nem látja,

pedig igen,egyedül, szeretethiánytól forr magában,

és nincs senkije, nincs hol megnyugodni,

örüljetek hogy vagytok egymásnak - biztos jó ezt tudni,

de még így is létezik egy réteg, ki maga van

minden nyugtalanságban, bajban, 

míg a halál közelébe nem ér, senkit se remélhet,

mert van hogy a bajban senki nem áll melléd,

kit érdekel a vírus, ha emberi szinten hiányos

az érzelmi kellék,

kit érdekel, maradsz e még, vagy most visz a pokolra,

ha nincs senkid akinek számítanál a lelki nyomorban,

van mikor már végképp nem érzel semmit,

aztán váratlan kitör minden, a buzi istenit,

vegyétek észre azt is, ki mindig is egyedül van,

s a hülye összefogásotok nem lenne hamis, tettetett zsivaj.

Egy járvány kell mindehhez és halálos veszély?

Hát basszátok meg, magányban is túlélem én.