Utálod magadat,

némaságod rezgései ütköznek a kockafalnak,

az egyetlen emberrel, ki szólt volna hozzád,

azzal az eggyel is mindent elrontottál,

és tán mindig is rossz ember voltál,

ha nem az lennél, fordulnának feléd,

nem peregne rólad minden emberi remény,

hogy tán számíthatsz mások szavára,

s ha évi egyszer bárki érezve szólna hozzád,

elbaszod mindkettőtök szerencsés javára.

- Sajnálom! - gondolod némán, peregnek a könnyek,

nincs se helye, se ideje már evilági örömnek,

mert a magány sivár, szeretettelen némaságában

haldoklik a lélek,

a könnyek mint vércseppek csepegnek, 

az emberitől félek,

félek újra és újra csalódok, bent már nem élek,

nehezen jutok el addig is, hogy szeresselek téged,

de soha, SOHA TÖBBÉ NE BIZTASS FEL, KÉRLEK,

sose tanultam a hangokat, simán elrontom, okkal félek

belül a magába húzó sötét némaságban élek.

Könnycseppek égetik szemem, mindenkitől félek,

mert bár nem sűrűn mondom, talán nem is érzed,

számítasz!!! ... Én számítok néked?

Mégis bánthatlak és okkal kell féljek,

hogy téged is elveszíthetlek végleg.

Végül nem marad senki, de tiszta, én rontom el,

és a szeretetnek újra tanulni kell:

Tanulnia kell feledni -

feledni mi fáj, feledni mi véges,

a kapcsolat tündöklése a Halálban lesz ékes.