Körbeölel a csend, magány fojtja lelkem,

éjszaka ebben az örök csendben fekszem,

nézek a sötétbe, vajon mi történik?

Kinn a Hold sarlója a magasban fénylik,

ágyam kényelmetlen, betakar a sötét,

nem érzem a szeretet, a törődés melegét,

csak nézem a sötétet és vágyok zuhanni,

álmokba át, más világokba suhanni,

hiába a kémia vagy fülnek a zene,

az éjszaka fojt, nem látok messzebbre,

szemem előtt az új nap még távoli homály,

fáradt vagyok kapcsolatot keresni már,

jelenleg alig érzek, lehet már nem fáj,

bőröm égeti a jelelt magány,

és tudom ez örök, nem figyel senki,

egyre vágyok: az éjszakába zuhanni,

oda, hol lágyan takar be a csend,

nem fáj, nem fojt többé, a sötétben mereng.

Szólok hozzá de az nem válaszol többé,

elengedem ragaszkodásom, én válok köddé.