Végre utolért a bánat,

mi elfojtva sűrűsödött be sárnak.

Rád gondoltam és újra ott voltam veled,

cseréltünk ismét egy bátor tekintetet,

mosolygós szemed súgta : minden rendben,

néha nagyon hiányzol e magányos csendben,

te ismertél legjobban, kívül és belül,

s most annyira nehéz mindennel egyedül,

s rád gondolok, egy részem újra veled,

te ismered igazi énem, ismered az emberi lelket,

és oly nagyon hiányoznak a beszélgetések,

mert te tudtad hogy nyúlj hozzám, hogyan kezeld

a zavaros kötődéseket.

El kellett válni, de én újra gondolatban veled vagyok,

s az érzelmeim pördülnek pár újabb fordulatot,

a sár felhígul és néma könnyek ömlenek,

bennem valamik valami fura fájdalomként özönlenek,

de már tiszta, mi honnan jön, mi a hiba,

most tagadjam le, hogy megszerettelek? -  próbálok

nem ragaszkodni, próbálok de az érzés oly ritka,

oly ritkán szeretek és te időt adtál,

tőlem pedig az idővel teljes bizalmat kaptál,

végül te is mint mindenki elhagytál,

miközben hónapokon át hogy maradsz, biztattál.

hitet adtál és végre valami oldódik, most fáj,

hogy talán újra reménytelen lettem,

fáj mert segítettél, s minden könnyebb ketten,

de nincs tovább, a fonalat el kell engedjem,

újra elérhetetlen lettél,

s én ismét túl távoli lettem.