Fekete rózsaszirmok szállnak alá az égből,

esőcseppek hullnak a viharos sötétségből,

fekete rózsaszirmok amerre csak nézek,

ijesztő ez a tompaság, semmit se érzek,

csak fáradt vagyok, belül szörnyen fáradt,

érzelmi hiányokkal indultam a világnak,

s oly tanácstalan mit kéne most tennem,

de kamuzni, behazudni nincsenek már kedvem,

határeseten van lelkem, ez a betegségem,

szeretek, gyűlölök, nincs már miért élnem.

S hogy miért löklek el ? - most már nem kérdem,

rossz vagyok tán de mit kéne, rég nem érzem.

Évek sora alatt annyi volt a vétkem,

ilyenkor minden zavaros, egyedül kell élnem,

fáj hogy sose érdekelt, nem is láttad igazi énem,

fájt az örök színház, mi máig elbaszott játék,

sűrű köd borul rám, homályos a tájék,

semmi nincs már benne, mivel tisztulna a játék.

Korán megalapozódott belül sérült lelkem,

most a távolba tekint vissza belsőm és testem,

fájt, mindig fájt melletted léteznem,

nem volt megengedett bármit is éreznem.

Mai napig üldözöm a szavakat,

és egy régebbi énem, ki belül meghallgat,

mert más alig ugorja át a falat,

egy belső, mélyebb énem a hulló rózsaszirmok

között ragadt,

Fekete rózsaszirmok hullanak az égből,

meglök a szél, egyensúlyt vesztve hullasz

alá a sötétségből,

zuhansz és közben darabokra törik lelked, 

végül föld alá elásva a tested,

vajon lesz bárki, ki az utolsó fekete rózsaszirmokat

rászórja? 

Vajon ott, a végső percben ott leszel, ha az életben soha?

Vajon elsiratsz ha üt a legutolsó óra? 

Nem, ne gondold, én nem fenyegetlek,

volt kitől tanulnom, hetente ezt tetted,

melletted beszorított, szorongó volt élnem,

ha senkim sincs akkor is jobb nélküled a létem,

beteg már halnom és beteg már élnem,

ne mondj, kérdezz semmit, már eleget féltem.

S a fekete rózsaszirmok egyre csak hullnak,

fenn a magas égen.