Érzem illatod, ahogy hozzád bújtam,

lehet, nem volt helyes, a szavakkal nehezen bántam,

néha csak suttogtam,

vagy nem is volt mit mondani,

engedtél és fizikailag is egymáshoz értünk,

gyakran úgy éreztem, érzéseket cseréltünk.

Ez a közelség terápiában talán nem volt helyes,

de bennem minden pillanat és érzet talált egy helyet.

Tudom, a hiány nem pótolható se mással se veled,

bennem mégis apró emlékek peregnek,

ahogy rám néztél s én lassan közeledtem,

olyan nehéz volt egyszerre beengedni s távol lennem,

te engedtél és megéltem a perceket,

azon nem agyaltam : Vajon így helyes ez?

Te se agyaltál, ösztönösen éreztél,

s valamiért bátran magadhoz engedtél,

s ez ma előtör, érzem az illatod,

az ölelésed mély nyomott hagyott.

A szeretet ilyenkor oly távoli tőlem,

kérdem belül, végképp halott vagyok, vagy

él e még könnyem?

Szeretet már alig mozog bennem,

nehéz itt maradnom, a Földön lennem,

a valós hiányt fantáziával nem helyettesíthetem,

mégis illatod, érintésed máig remeg bennem,

szívemhez ért, akár egy könnycsepp,

pedig már akkor is határán voltam a körnek.

elhagytál ....

aztán 2 évvel később ő is,

mosolygós tekintete bennem él,

de már nehéz bennem ez a kő is,

nincs tekintet és bátorodó szemkontaktus többé,

tőletek nem féltem, mellettetek váltam

talán jobban nővé.

A kislány még él bennem, máskor ő is halott,

mégis félrecsúszott személyiségemnek ti adtatok alapot.

Nehéz volt mindig beszélni,érezni, de tudtam szabad,

elkezdtem lassan veletek verni az üvegfalat,

s még mindig ott él bennem az a sérült kicsi,

de ezerszer többet adtatok érzelmileg Ti.

S az illatod, érintésed felrémlik, majd tovaszáll,

rám telepszik az ilyenkor ezerszeres magány.

S az életemben mindig is ott lesz a "van - nincs"

a "szeretlek - gyűlöllek" és végül ellöklek határ.