Éjjel fél 2. Nem vár tovább. Itt az idő. Csak forog, az éjszaka rezeg körülötte. 

Úgy érzi, megőrül, beleőrül, de természetesen ma éjjel se fog meghalni.  Elterül az éjszaka kívül és belül. Magában tartja a sötétség. Csak úgy veheti fel vele a harcot, hogy szembeszáll vele.  Ha csatába viszi a tollat, ha felkattintja a villanyt az éjjeli órán. 

Nem őrülsz meg! Veled vagyok! - súgja az éjszakában egy ismeretlen Hang. Valaki vele van, Valaki követi éjszaka is a gondolatait. Kis éji mánia - így hívja - amikor rezeg a szoba, járkál és nem idegen szemében az éjjeli lámpafény, szavai kreatív táncot járnak elméjében. Kinn süvít a szél, az éjszaka fekete takaróként borul a városra. Kis éjjeli mánia - szemét nem tudja lecsukni, elméje nem tud megpihenni. nem tudja kinyomni a világot, nem tud egyben lenni egy amúgy is szétzilált világban. Minden éjjel már a reggeli percekre készül az agy, a forgalom, a veszély, a folyamatos készültség nem hagyja megnyugodni.

Lélegzik! - ettől él a test. Lélegzik, tehát él. Bent viszont minden éjjel kicsit meghal. Vagy fél meghalni. Fél belemélyülni az éjszakába. A fekete selyem lepel fel-le mozog rajta, ahogy lélegzik. Beszív - kifúj. A szeme, az agya viszont még mindig nem reagál. Nem tud kiengedni, hogy átadja magát a végtelenül hullámzó éjszakának.

Reggel kelni kell.

Villany katt,

kutya szuszog,

kinn süvít, 

apró levegő ki ... és be,

a lepel mozog,

nem hagyja meghalni az éjszaka.

Pedig minek is az élet maga? 

Mire jó az ember? 

Jók vagyunk bárkinek is?

Nem tartozik senkihez, semmihez csak az éjszaka sötét leplének hullámzásához.

Kiokádhatná végre az éjszaka egy újabb reggelbe.

Messze van, az éjszakai létezés pedig őrjítő.

Átlépne de nem tud, pedig várják odaát,

átlépne, de süvít. Lélegzik. 

Él. Tompán. Elhagyatottan.

Van ő és ott vagy te. Vastag és ezüstösen kék a fal.

Érzéstelenné válik, agya kikapcsol.

Ő ott, Te itt.

Nem méltó a szeretetedre, mégis tükrös üvegre írja a párába:

Ne hagyj el!  Kérlek.

A pára felszáll.

A hideg már nem süvít.

Langyos a reggel.