Olyan sok minden történik. Történik, kavarog benned. Olyan sok minden. Túl sok minden, amiből felének se tudsz hangot adni.

Csendes típus vagy. Nem őrjöngsz, nem hadakozol, nem kiabálsz, talán valójában nem is haragszol. Kifelé legalábbis. Inkább magadra haragszol az abnormális érzéseidért, a féltékenységedért, azért, hogy rohadtul kisajátítanád. Mert ő csak a tiéd. Hát őszintén megvallva, kurvára nem. Valamféle beteg ragaszkodás ez, valami nagyon mélyen elbaszott, beteges kötődés. Nem is csak kötődés, leginkább kötés. Mintha csak hozzád tartozna.

Ilyen már régen is előfordult. Felmentél I.-hez, kezedbe nyomták Detti kisbabáját és elnevetgéltek, vihogtak körülötted. Beteg volt és fájdalmas. Egy kisbabát tartottál, akit a kezedbe nyomtak, egy kisbabát, aki nem a tiéd és ebben a vihogó társaságban kibasznád az ablakon. Féltékeny voltál. Betegesen féltékeny. Aztán húztad a cipőd és elmentél. Kimentél az ajtón. Szó nélkül. Senki nem jött oda, senki nem köszönt el, még ő se, az ablak nyitva, távolodva még hallottad a vidám kis társaságot. Rögtön tudtad, hogy nincs köztük helyed, dühös könnyek gyűltek szemedben. Persze , igen, hallgattad, hogy ez nem normális, egy kisbabára féltékenynek lenni. Addig még teljesen más volt, amíg Detti hasában volt, de amint megszületett, megváltozott a világ, minden ami addig viszonylag normálisan működött, összeomlott.

Honnan jutott ez eszembe.... csak gépelek a késő este közepén.

Csendes, és borderline, sose fogja kimutatni, kiélni, kijátszani amit érez. Minek kell ezzel még mindig kínozni?

Két hét, nem több, talán annyi se és le kell válnom. Ismét. Sokadszor. Mi is erre a jó szó. Leválni? Elválni? Elengedni?  Talán sose leszek erre kész. 

Fekszel az ágyon, meredten bámulod a plafont, a plafon egyetlen kis pontját miközben csendben gyűlnek a könnyek a szemedbe. Hanyatt fekszel az ágyon és elengeded. Elengeded, hogy közelebb juss ahhoz , ami van, közelebb juss ahhoz, ami annyira távol van általában. Nézed a plafont és könnycseppek peregnek le arcodon. Valamiféle csendes, beletörődő könnycseppek, az elengedés könnyei. Ez  a valaki már nem akar megölni, nem akar email fiókokból mindent törölni, nem akar agresszív véget vetni .... ez a valaki, már nem passzívan agresszív. Ez a valaki csupán érez. Csupán elenged. Talán egy kicsit gyászol.

A könny folyik, mellkasa nehéz, alig kapkodja a levegőt. Aztán lassan vége lesz. Mindennek vége lesz.

Nagy levegő, beszív, kifúj, és még ezt biztos jópárszor megismétli, de egyelőre vége.