Egy borderline személyiségzavaros lány anyáknapi érzései zanzásítva :

Anyák napja. Megint eljött. 

Nehéz és zavaros.

Ő és én.

Sose érzett mentális zavar : magam se tudom valójában én és én, vagyis a saját énem duplázódása vagy ő és én. Én és rejtetten bennem rejtőző ő.

Kétségbeesett végtelen könnyek. Zuhany alól az ágyba. 

Az ágyon ülök. Valójában kuporgok. Mellettem dobozban papírzsepi. A dobozon hullámok. Hullámok és papírhajók.

Virginia Woolf jut eszembe. Hullámok.

Ömlik a könnyem. Azt hiszem, megőrülök. Beleőrülök ebbe az éjszakába.

Már átléptünk. Ez az ő napja. Nem engedem, hogy az ő napja legyen.

Bennem a két én küzd és harcol. A végtelen visszhangozza zokogásom.

Csak belül.

Valójában csendes és visszafojtott. Ne zavarjam a kedves lakókat. Meg ne halljanak megint.

Éjszaka van. A téboly éjszakája.

A két én talán még beszélget is egymással.

Mi ez, ha nem a személyiségzavar????? Mi történik velem??? Mi ez az egész? - kérdem zavarodottan.

Képzeletben leölöd a késeddel.

Sose volt jelen, akkor már ne is legyen, soha többé - gondolod.

Benned egy rész mégis szeretetért könyörög, egy kis szeretetért, amit tőle sose kaptál, igazit, valósat,

és már sose fogsz.

Ugyanez a rész figyelemért kiált, a fejedben mégis csak a tévé elnyomó zajai hangzanak.

Szád becsukódik, hangod elnémul.

Tűröd, hogy fenyeget, azt mondja, nincs hova menekülnöd.

Előveszed a kést és leszúrod. Átlépsz a holttestén és ott hagyod.

Végre , végre talán biztos lehetsz benne, hogy vége.

A saját éned pedig örül végre, hogy vége. Nincs többé.

Talán te se vagy többé. Egészben.

Szíved darabjaira szakadt.

Lelked széthasadt.

Your brain is finally a total mess

and this fucking thing going on, whats that, you can't really catch..

Mother's day really, really sucks.

Then things happen and our crowded life simply goes on.