Sok hónapja harcolt az Élettel. Tudtuk, az utolsó hónapjait élte. Hallucinált, ott nem lévő emberek, hangok, jött Sümeg, majd jött még egyszer Sümeg, kapta a gyógyszereket, kezdetben tolták nagy adagban, attól még őrültebb dolgai lettek, aztán meg már ......... többet már én se tudtam. Nem volt meg a kapcsolat, csak úton-útfélen, hol egyik, hol másik családtagomtól hallottam róla, de anyámat már, már rég kihagytam a játékból. Csakhogy az ő anyjáról volt most szó. Mindent apám szemüvegén keresztül láttam. Mama,  hiába járta a végét, kicsinálta őket, az már mellékes, hogy sokszor azt se tudta, hol van, volt a Karcsi meg az Olga, a Margit, meg az Imre, máskor állítólag bottal verte az ajtót, hogy - Segítség! Fogva tartanak! Szabadíts ki!  - örülök, hogy ebből kimaradtam. Idős korára a halál előtt megzakkant , mondjuk nem is csodálkozok rajta, amilyen az élete volt. Kicsinált maga körül mindenkit, a férjét, a lányát, de még apámat is. Én már beleszoktam, hogy nekem meséli az undormány történeteit, papa hányszor csalta meg, milyen női voltak, meg hogyan zsarolt össze-vissza mikor NEM, nem szándékoztam az undorító fekete szatyrával hozni neki bort, a rumot meg a bagót. Gyűlöltem. Amikor már anyám már megtehette, vagyis, eljutott oda, hogy megtette, hogy nem vitt neki, akkor jöttem én ...... gyűlöltem. Na persze kisgyerekkoromban a telken estébé estébé, az a rozoga trabant meg a többi, de éreztem, biztos már akkor, hogy ha növök kicsit, meglátom az Igazságot. Anyámat vádolta, hogy leégetett a napon és azért van a hátamon annyi kisebb-nagyobb anyajegy. Nem, nem tudom, anyám leégetett e a napon, de a cirkusznak részese voltam.

Nagyokat kortyolok a mentateából, hogy visszanyeljem az indulataim és a könnyeim.

Egyszer, kórházban volt. Még a kórházban is osztott. Mindenkit. Apám ott is hagyta a büdös picsába a szilánkosra tört végtagjaival, anyám meg nem válaszolt. Szeretsz? - hangzott el, anyám tanácstalanul nézett szét és nem válaszolt. Nem tudom, mennyi idős lehettem, de ott éreztem meg, hogy nem volt jó ide születni. Nyelem ezt a kurva teát. A következő gyömbér lesz. Hmmm, szóval a Szeretet, az a valós, igazi mindig elkerülte a családunkat.

Az érintés. Az érintése kemény volt és durva, utáltam azt amikor a maga durvaságával megpróbált ölelgetni, faszt, az csúcs volt, ha adtam puszit. Mennyire utáltam mindig a közelségét. Büdös volt, úgy általában mindig, piás és bagószagú. Persze, ő csak teával issza a bort .....és ajánlgatta kóstoljam meg, hát, köszi, de nem. Néha kicsinek eljátszottam a bagóval, ujjaim közé fogtam és úgy csináltam mint ő....... kurva tea, szart se ér mert egyenesen fogok most bőgni. Szóval sokat játszottam, később anyámmal is, kétszer is eljátszottam, hogy megfojtom, egyszer párnával, egyszer csak simán puszta kézzel. Nem tettem. Pedig megtehettem volna és akkor többet nem bánt.

Szóval, nagyanyám, az utolsó infóm az volt, hogy Várpalotán van két hete a krónikus pszichiátriai osztályon. Szuper. Nem tudták tovább az itthoni falak között kezelni. (valójában épp ahogy engem se anno) 

Eltűntek a színes ábrák a bögréről, kihűlt a tea, a bögre újra fekete lett. Nagyanyám végül ott a pszichiátriai osztályon halt meg.

Emlékszem, aznap a borderline miatt amúgy is kurva szar napom volt.  Este későn, öleltem itt a párnát és üvöltve zokogtam, párnával, hogy a hülye lakótársaimat ne zavarjam. A sírásommal. Azok se normálisak. Már azon gondolkodtam, kiírom a faliújságra: KEDVES LAKÓTÁRSAK! ELNÉZÉST KÉREK HA ESTÉNKÉNT BÁRKIT ZAVARNÉK, DE BORDERLINE SZEMÉLYISÉGZAVAROM VAN. EZ IDŐNKÉNT ÖSSZEROPPANÁSSAL JÁR. AMÚGY NE AGGÓDJANAK. IGYEKSZEK SENKIT NEM ZAVARNI A LÉTEZÉSEMMEL. ZS.

Szóval, ez volt és közben hívott apám. Egyszer, kétszer, de képtelen voltam felvenni a telefont. Ez van, ha rosszul vagyok. Késő este jött az email. Mama meghalt.

Nem nagyon rázott meg a dolog. Én szenvedtem a személyiségzavarom tüneteivel, szóval hogy mama meghalt, nem megyek a falnak. Nem éreztem magam normálisnak, hogy ennyire ne érdekeljen, de tényleg, megvannak a saját pszichés zavaraim. Nyugtató, altató, persze szart se ért aznap, ahogy az azt követő napokon sem.

Vívódtam, őrlődtem, szerdán mentem terápiára, már ott megvolt bennem a döntés, hogy nem fogok elmenni a temetésre és nem fogok feketében járni,és NEM ÉS KURVÁRA NEM ÉRDEKEL AZ EGÉSZ. Közben utána az in-between-időszakban írogattam emailt a pszichológusomnak, aki soha nem írt vissza. Dilemmáztam, szenvedtem és nem volt válasz. Aztán miután már több napja - Borderline-os világomban - falcoltam, avagy véresre karcolgattam az alkarom egy kis pengével, egyszer csak kifakadt belőlem minden és annyira impulzívan írtam az emailt, majdnem, hogy 'menjenajóbüdösanyjába'. Nem szoktam én ilyet megengedni magamnak. Utána meg attól is retteghettem, hogy véget vet a terápiának. Lehet ezt hívják viszontáttátételnek, de mikor mentem, mászkáltam fel-alá mint a ketrecbe zárt tigris, és nehezen kezdtem el, de aztán ömlött belőlem.

Megálltam tőle messze, a szoba sarkában : Haragszik rám? Néz rám. Figyel. Az email? Mondom, az.  Nem válaszol. Inkább kérdez. Maga haragszik rám? Még ahogy írok erről az is impulzív mert írni bátrabb vagyok.

Beszélek neki impulzivitásról, az önbántásról, hogy tudom, hogy ezzel, hogy kihagyom a temetést, későbbi konfliktusokat kockáztatok. Apám emailben próbált megnyugtatni, nincs ebben semmi, érthető és elfogadható....

és most az egyszer nem törődtem a társadalmi elvárásokkal, s ettől még a távoli rokonok eítélhetnek, hogy nem voltam ott, gondolhatnak rólam ezt vagy azt, de az ország másik feléből idejövő nagyon távoli rokonok faszt se tudnak a mi kis családunkról. Keresztapámtól féltem. Ő nagyon tud osztani. Legutóbb is Zsófika, így a család, úgy  a család, ki lesz melletted, háááááát, a család- elrohantam a picsába és betoltam pár nyugtatót.

Csak apám tudja ..... mennyit büntettem magam ezért, bántottam magam, míg vér nem folyt, de ennyi, megtörtént.

Eltemették, aki ott volt, én nem voltam, próbálok nem vívódni tovább, elfogadni, hogy így ez volt a megfelelő döntés, miután valóban napokig nem aludtam, szorongtam, terápián gondolatrohanásom volt, mint valami őrült , úgy éreztem magam.

Egy őrült, egy alapvetően őrült alapokra épülő családban, ahol nagy valószínűséggel a női felmenők ugyancsak személyiségzavarosak. Anyám, nagyanyám és a többit nem tudom, csak annyit, hogy és az agyamban előre szalad most minden neuron és a szemem mögött égetnek a könnyek, de , ha, és majd, egyszer, amikor ideje lesz - bár sokszor hoznám a pillanatot előre - nem akarok a pszichiátrián meghalni, úgy hogy azt se tudom, mi van.

De ha tudom, mert most tudom, abba is beleőrülök belül. Na és anyámmal vajon mi lesz? 

Csak apám ne menjen előbb, mert akkor biztos vagyok benne, ha magam maradok  anyámmal, (hiába külön élve, de ÉLVE!!!)  én biztos kinyírom magam előbb. Mert sokszor érezzük azt, egy borderline-os akár a szimpla mindennapokban is érzi sokszor, hogy nem bírja tovább csinálni itt, hogy nem akar felkelni, hogy mi lenne ha beszedne pár száz mg-al több gyógyszert mint amennyit kell , ha már sokan így is nagyon függők vagyunk, vajon ki találna ránk. ( a szomszédaim kb a hulla bűzét éreznék meg amennyire nemtőrödöm az összes ) 

Vajon felhívnánk e valakit, az utolsó pillanatban? Vajon ténylegesen akarnánk e utat venni a kapu felé, vagy valami, egy nagyon vékony, foszló szál még kötne ehhez az élethez? 

Az biztos, nagyanyámnak most ott jó, ahol van. Már hosszú ideje készülődött az útra. Azt hiszem, és most kimondom, úgy halt meg, épp annyi szenvedéssel amennyit a környezetének okozott. Papa sok évvel ezelőtt, egy pillanat leforgása alatt hagyta itt. Elájult a ház sarkában és szívrohamot kapott. Túl sokat kibírt már.

A szívroham, hányszor hallgattam én otthon - anyámtól, hogy bedobog a szíve az idegtől - MIATTAM - és majd ő ha elpatkol, jó lesz nekünk apámmal - mondta csupa gúnnyal - JÓ LESZ NEKED A DRÁGA  TUCCAL, MAJD HA ÉN NEM LESZEK. (így becéztem apámat kicsinek) Hányszor elérte, hogy rettegjek a halálától, hogy azt én fogom okozni. Ma már tudom, ez nem reális, de akkor elérte, kicsi voltam, vagy kamasz , majdnem mindegy , sebezhető és ő ezt rendszeresen kihasználta.

Nem lett semmi, anyám vígan éli világát, szeretni, nem tudom tud e , szeret e valakit, apám volt, hogy emailben panaszkodott hogy utálja, még a születésnap se számított, semmi, az anyját. az anyját se szerette, sőt már karácsonykor azt mondogatta nekem, hogy jobb lenne már ha elmenne és nem vagyok benne biztos, hogy ezt szeretetből. Hát, megtörtént.

.......... és akkor karácsonykor nyeltem a kis üzenetét, amit ARANY TOLLAL ÍRT, MERT A KÜLCSÍN A FONTOS: ZSÓFIKÁM, MEGBOCSÁTÁST, BÉKESSÉGET, SZERETETET! 

MOST CSORDULT KI A KÖNNYEM. AZT HISZEM, KICSIT ÖSSZE VAGYOK ZAVARODVA.

A TEA FORRÓ, NYELEM, ÉGETI A TORKOM, DE SEGÍT, HOGY NE SÍRJAK.

MÁRCIUS VAN. 2 HÓNAP MÚLVA LESZEK 35, A BORDERLINE TOMBOL, KINN FAGY VAN, A TEA TÉLI, NARANCSOS-FAHÉJAS-GYÖMBÉRES, A BÖGRE,  A FEKETE BÖGRÉN ÚJRA LÁTSZÓDNAK A HŐRE A SZÍNES MINTÁK.

VALAMI, AMI EHHEZ AZ ÉLETHEZ KÖT. NEM SZERETNÉM, DE VISSZA FOG VÁLTOZNI FEKETÉRE.