Felrobban bennem a feszültség. Nem szabad elmondanom, nem szabad panaszkodnom és nem szabad beszélnem, minden emberi lény elérhetetlen, de nem bírom tovább. Nem bírom tovább szavak nélkül. Szavak nélkül ... bennem ragadnak a könnyek és bennem ragad egy csomó, egy csomó szar, ami valójában tökre elmondhatatlan. Mégis el akarom mondani. Könnyeim végigcsorognak arcomon, remegve kapdosom be a számban szétfoszló csokit, aztán ... van még a hűtőben valamennyi abból a régi édes borból. Kezem siklik a billentyűzeten, belül remegek, újabb és újabb kortyok, mégse nyugszok meg. Legutóbb az alkohol miatt voltak a flesselős éjszakák, eldöntöttem, hogy soha többé, most mégis újra itt tartok. Remegek belül, egy-egy korty és azt kívánom bár ne érezném ezt. Bár ne lenne ez az egész annyira kibaszottul nehéz, de hogy baszná meg, az.
Bűnösök vagyunk mindannyian. Bűnre születtünk erre az elátkozott életre. Úgy megölelnélek - baszod, ha olyan messze vagy fizikailag is és lelkileg is, hogy magamban már megöltelek, meghaltál számomra örökre. Talán így könnyebb viselni a hiányod, talán könnyebb viselni, hogy nincsen a világban szeretet. Legalábbis, úgy ahogy az emberek többsége megéli, nincs. Lehet, csak nekünk nincs, lehet, csak nekünk a kibebaszott személyiségzavarokkal és elbaszott életekkel, amikor már nem bírsz a napjaiddal ép ésszel. Amikor függőségekbe menekülsz arra vágyva, hogy megnyugodj és jobb legyen de valójában már kisgyerekként el lettél baszva.
Soha többé nem tud megnyugtatni senki. A sós könnyekre az édes-kesernyés muskotály, mintha, mintha attól könnyebb lenne, pedig kurvára nem az. Még szerencse , hogy kevéske korlátozott mennyiség maradt.
Bűnösként bűnös világra szültek. Nem ismerik és nem tisztelik határaidat, de talán te se tiszteled magadban. Minden ember baszottul elérhetetlen. A felül lakó beszélget valakivel, minden nap hallom, én olvasok de össze-vissza szétfeszít az élet. A sötétség magába ránt és már a lépcsőházba se merek kimenni ha lépteket vagy embereket hallok. Nem mondom, hogy a munkanapok könnyebbek, de azt se érti senki, miért nem veszek ki egy hét meg két hét szabadságot nyáron. Pár napba is belehalok. Depressziós leszek, magányos, szorongó és ha túl sok lenne, akkor alkoholista. Senki nem érti, mi és miért nehéz. Az érti, aki, aki érti. Ez nem sok. Könnyen nem érti az, akinek van rendes családja, akihez minden nap szólnak pár élő emberi szót. Könnyen nem érti az, akinek van egyensúly az életében munka és magánélet között.
Bűnre szültek és nem, kurvára nincs feltámadás. Halál van. Szabályos és végső. Lebegés van. Könnyed és tudattalan. Földet érés van, mely rettenetesen függő. Már nem számít, alkohol, vagy nélküle, úgyse alszok, akármennyi gyógyszert tolok be, már nem alszok. Úgyhogy majdnem tökmindegy. Szemem könnyektől éget, magamban már készülök a másnapra.
A telefon, az email, a határok. Már ki se öntöm a bort, üvegből, impulzívan, gondolkodás nélkül. A gyógyszerrel várok hajnalig, írok, olvasok, várok. Közben kifut belőlem az alkohol. Amúgy se alszok. Éjjel meredten nézem a sötétet, nappal merev testtel fekszek. Ha jön, felveszem a telefont, megyek, nem mondok nemet. Fáradt vagyok és élettelen. Nincs erőm hozzájuk.
Drága csoki, drága hal, drága minden, csak az Élet nem drága. Az Élet, az, amit megtölt a Szeretet, az a valós, oly ritkán, szinte sose érzett Szeretet, az az Élet, az az Élet nem drága. Nem veszem fel a telefont. Nem tudom, mit akar, hirtelen eszébe jutott, hogy kurvára aggódik, mi lehet velem. Ez se az igazi Valóság. Játszik. Talán csak találni akar valakit, akivel beszélhet, akinek elmondhat ő is ezt-azt, aki meghallgatja. Csak én nem beszélnék, én mondanám azt, hogy oh minden fasza, mikor kurvára nem az, de ő ezt nem akarja hallani.
Nem akar hallani traumákról, arról, hogy ő maga is totál beteg, nem beszélhetek a valós énemről, nem mondhatom el, hogy ezzel élve minden egyes nap szenvedés, munkában is, de még jobban itthon, hogy senki nem érti, miért nem akarok szabit kivenni. Azt, hogy minden egyes napon pusztulok és lelkem kiszáradt sivatag, amely szeretetért kiált. Nem, nem kajáért és nem is a legdrágább csokiért, NEM, KURVÁRA NEM.
Szeretetért kiált, egy ölelésért és normális emberi szóért. A könnyek összegyűlnek szememben és várom, hogy lassan lefolyjanak arcomon, hogy sós ízét érezzem a nyelvemen.
A bor elfogyott, csokit már nem bontogatok remegve, de belül nyughatatlan, izzó lelkem segítségért kiált.
Nem beszélhet. Nincs senkije. Nem mondhatja, nem panaszkodhat, de belül elszorítja a hullám és belefullad a sötétségbe. Beszédül az ágyba és várja a másnapot.
