Tudod, soká szerettelek,

aztán távol, feledtelek,

számod aztán kitöröltem,

tettem, de nem örömmel,

újra és újra bántottál,

nincs sose, ki vigyáz rám,

évekig mellettem álltál,

segítettél, mellettem jártál,

aztán lettél felsőbbrendű,

veszekedős, alacsony-röptű,

szóval estünk egymásnak tán,

a gyomrom is szorított már,

hisz egyszer még barát voltál,

s egyben a pótanyukám,

példa voltál, lila felhő,

langyos volt melletted a szellő,

most már hideg, fagyos, kemény,

de még él bennem heves szenvedély,

de már nem él többé remény,

hogy ugyanúgy lesz, mint egykor rég,

de nem is kell, nem kellesz most már,

ha fel se ismered, hol bántottál,

és köröttem és bennem tömény sár,

forró víz oldja le, arcomba mossa tán,

és könnyeim a vízzel keverednek,

ha rajtam függ, többé nem kereslek,

és nem magyarázom, mit érzek,

mert nem hiszem, hogy valóban érted,

és most már szépen kérlek,

hagyd bennem sötéten elúszni emlékeinket,

voltak s mindig lesznek emberek,

kiket el kell felejtselek,

mert igen, már csak fáj a létezésed,

szerettelek, de már szeretettel nem élek,

mert megtanultam sajnos, tőled is hogy féljek,

mikor bújik ki belőled a nyűgös, frusztrált éned,

és már nem is remélem, hogy érted,

miért kell hogy most már tőled is féljek,

és még így is az érzelmek határán élek,

szeretnélek, válaszolnék, hallanék rólad,

de minden percben remegő gyomromban éled,

egy már lejárt, elpusztult kapcsolat, véled,

könnyek potyognak, de már nem érdemled,

hogy belül sokadszor is meghaljak érted.

Könyörgöm az Istenért, hagyj el most mér

te is végleg!