Oly nehéz volt elvesznie a sorok között, a betűk között rálelnie önmagára, kitölteni élete kínzó érzelmi ürességét, de csak ment és ment előre a sötét utcákon. A hideg szél az arcába csapott, sehol se volt igazán biztonsága. Nem tudta, hova megy épp, csak haladt előre, lassan kiért a lakótelepről, letért az útra. Forgalom már nem volt, csak az útszéli lámpák adtak fényt, míg itt-ott egy-egy ház ablakában még égtek a karácsonyról megmaradó fények. Ahogy haladt előre, belül lelke fagyott darabkáit rakosgatta egymásra, eltöltötte a magány. Úgy érezte, mintha az éjszaka örökre magába szívná, még az égen izzó csillagok is kihunytak. Lelkében zavaros emlékek háborogtak, nem tudta, hova megy épp, úgy érezte nincsen úticélja. Belesétált a mély, éjfekete éjszakába.

Lassan változott a táj, mintha leért volna a térképről, kezdtek a lámpák kihunyni. Szíve bent dübörgött a félelemtől, megszaporázta lépteit. Számolta, ötösével, így haladt előre. Túl nagy lett a csend körülötte, túl nagy és túl mély. Egyszer csak megállt. Figyelt. Háta mögé nézett. Akkor ugrott az egyik lámpaoszlop mögé. Ki lehet az? Vajon mióta követ?? - kérdezte magában, ahogy megpróbálta kifújni a levegőt. Tudta, minden porcikájában érezte, hogy valaki követi. Egy névtelen, arctalan, fekete ballonkabátos alak. Árnyként mozgott a lány mögött, ahogy az egyre gyorsabban haladt, számolta lépteit, szíve dobbanásait, ami kezdett egyszer-egyszer kihagyni és kapcsolgatni az apró pánik-gombokat. Az utcán egyre kevesebb volt a lámpa, ami világított. Nem volt biztonságos a kinti élet. Nem tudta, hogy melyik rosszabb, az ami elől elmenekült, vagy az amit jelenleg él .... és sose tudta, hogy a következő percben mi fog vele történni. Bekanyarodott egy szűkebb utcába és lassan fáradt, lankadt figyelme, így hibázott. Az egyik sötét mellékutcában várta a ballonkabátos csuklyás alak. Hátulról elkapta, a lány nem kapott levegőt, szúrós szag ütötte meg orrát és azon nyomban elájult.

A férfi a vállára vette és eltűnt a lánnyal az éjszakában, ahogy az mély, mindent beborító sötét álomtalan állapotba zuhant.

Egy erdei barlangban ébredt, hova nem jutott el a kinti világ. Az sötét alak nem volt sehol. A lány lassan ébredt, feje úgy izzott mintha másnaposra itta volna magát. Nem emlékezett a történtekre. A barlang bejárata kövekkel volt lezárva, így nem jutott semerre. Nem tudta, mire vélni. Vajon hogy került ide? - gondolkozott és megborzongott a valóság fájdalmaiban.

Egyszer csak valaki elkezdte a köveket pakolni .... be akart jutni. A lány a legbelső sarokba bújt, ki tudja, ki ez az alak, hisz az éjszakai sötétségben történtek már kiestek.

A férfi a sötét ballonkabátban ápolatlan volt és büdös, arcán éktelenkedő borosta és sebhely. Kést rántott a lányra, és kitaszigálta a barlangból. Most volt csak igazán egyedül, magára utaltan és nem volt segítsége, most aztán végleg nem, esélytelen volt futni. Vérében adrenalin zubogott, a kortizol stressz és pánik reakciók tömegét váltotta ki, de úrra kellett lennie. Önmagán ...... és támadóján is. Ha nem cselekeszik, talán meghal ....

Kintebb az erdő melletti kis utcákban fel-felvillantak a kék fények az őszi hideg ködben.

- A rendőség! - háborgott a férfi, ahogy maga előtt lökdöste a lányt.

- Miért csinálja ezt? - kérdezte.

- Hallgass! - ordított rá amaz és lökött rajta egyet. A lány erre könyékkel hátra, orrba verte a férfit, vére eleredt, alig látott .... de a lány után ugrott. Dulakodni kezdtek. A lánynak volt egy-két technika  a markában mert az élet rákényszerítette, a sál lekerült nyakából és egy gyors mozdulattal elkapta a férfit. A sálat a nyaka köré és addig húzta és húzta, a férfi hangosan köhögött, fulladozott, miközben a lány egy gyors mozdulattal kitekerte a kezéből a kést. A sál jól bírta, a lány addig húzta és húzta, végül egyetlen rántás és a férfi nyaka megreccsent. Testével kifordulva zuhant a földre.

< ahol a százszorszépek nyílnak > könyvzene

A lány ott állt bénultan, kezében a késsel, amit az adrenalinhullám hevében még párszor a férfibe mártott volna, ha nem jelennek meg a rendőrök ...

Mentőt hívtak, a zajok, a villogó fények, az őszi ködben felkavarták amúgy se biztonságos életét. Tán épp ezért is tudta, hogyan cselekedjen. A férfi halott volt. A lány a mentőautóban feküdt sokkban. Karjába vénásan folyott az éltető, nyugtató táplálék, hiszen már mikor elindult, kimerült volt és sokkos. Agyában kavarogtak az elmúlt napok történései. A rendőrök próbálták kihallgatni, de képtelen volt beszélni.

Szirénázó mentőautó szállította a legközelebbi kórházba. Ott feküdt, még kezében érezte a kés markolatát, de a nyugtatók megtették hatásukat. Lassan szétáradt benne valami furcsa meleg és biztonság. A kórterem ajtaja előtt egy rendőr állt, ő pedig benn mély és kimerítő álomba merült.

Másnap délután kezdett ébredezni, benne az elmúlt napok eseményei haláltáncot jártak. 

Egyszer csak kopogtak, majd egy nő lépett be, göndör hajtincsek keretezték arcát. A lány szíve újra kalapálni kezdett, tág pupillával, riadtan nézett rá.

- Ne félj! - mondta az halkan - segíteni jöttem, nem bántalak! Lassan megközelítette, leült az ágya szélére.

- Van valakid, akit értesíthetünk róla, hogy itt vagy?

A lány szótlanul rázta meg a fejét.

- Senki? - érdeklődött a nő finoman.

Közéjük ült egy fura mély csend, amiben ott volt a harc, a félelem, a bizalomért folytatott belső küzdelem.

- Ki maga? - kérdezte a lány halkan.

- A lélek dolgaival foglalkozok. Tudom, mi történt veled. Honnan jöttél?

A lány csak nézett nagy üres szemekkel és látszott, hogy nem lesz több válasz.

Akkor most magadra hagylak, ennyi mára elég! - mondta a nő. Pihenj csak! Ne félj! Itt nem kell!

A lány könnyes szemekkel nézett utána, ahogy az kiment az ajtón.

Ahogy kiment, máris , bár még csak max egy órája ismerte ezt a nőt, de máris hiányzott. Az első olyan ember volt, aki mellett, meglebbent számára a biztonság langyos szele.

Egy újabb este jött és kezdtek benne az események helyet találni. S ahogy ez megtörtént, újra és újra félt.

Hisz megfojtott egy embert. Mi lesz most vele? Haza nem akart menni .... és nem volt hova ... börtönbe kerül? Vagy hova? Kilátástalannak látta a jövőt, de úgy érezte, a göndörfürtös nő előtt ..... valahogy ... levetheti védőpáncélját.

Másnap újra találkoztak. Már nem ijedt meg. A nő lassan az ágyához ment, percekig csak nézték egymást, valamit vártak, hogy történjen, hogy a fagyott érzések kicsit felolvadjanak.

A lány lassan .... a nő keze után nyúlt, az engedte. Meleg volt. Talán ez valami olyan érzés, hogy .. talán ő nem bánthat - gondolta a lány és megcsillant benne a bizalom kifejezetten gyenge de fényes szikrája.

A nő ott ült az ágy szélén ....

- Mi lesz most velem? - kérdezte a lány. A rendőrség ... a fekete kabátos alak ... .... emlékszem, mit tettem.

- Önvédelem volt - suttogta finoman a nő. De honnan jöttél?

A lány ránézett, szemeiben könnyek csillogtak. 

- Ne küldjenek oda vissza! - kérlelte a nőt.

- Nyugodj meg! Semmi baj! 

Hallgattak.

- Elindultam és nem mentem vissza. Elmenekültem - mondta a lány halkan.

A nő kíváncsian fürkészte a semmiből felbukkant elrabolt lányt. Mennyi félelem, szorongás, mennyi pánik, mennyi indulat és agresszió rejlett benne. 

- Átvitetlek a pszichiátriai részlegre. Hosszú terápiára lesz szükséged aztán majd meglátjuk - a lány figyelte, már magánál volt, s bár az események haláltánca benne zúgott, félelme csillapodott, valahogy azt érezte, hogy itt jó helyen van. Fizikailag rendben volt, az, hogy belül mi zajlott, azt még ő se minden percben tudta igazán.

A nő lassan felállt, lágyan az ágyra eresztette a lány kezét, s az ajtó felé indult.

- Ne hagyjon itt! - nyúlt utána. 

- Nem kell félned, majd még jövök.

Pár napon belül a lány átkerült a kórház pszichiátriai részlegére,és a pszichológusnő segítségével elkezdte feldolgozni a történteket. Hosszú folyamat volt, a depresszió, szorongás, poszttraumás stressz minden jelét mutatta. Túl volt a 18. életévén, nem kötelezhették, hogy haza menjen.

Ez volt a legnehezebb. Előhozni benne mindazt, ami elől folyamatosan menekült és akár a sötét utcákon is mászkált céltalanul, magányosan, csak hogy ne kelljen haza mennie. Mert sosem volt biztonságban.

Így telt el egy fél év, év, a kórházban. Megismerkedett emberekkel, szobatársai lettek, bár ő képtelen volt működni szociálisan. A félelem, a folyamatos bizalmatlanság folyamatosan fogva tartotta őt a lelke börtönében. Nagyon hamar, ösztönből tanulta a bizalmatlanságot, egyedül a pszichológusnő előtt engedett fel kicsit, aki alkalomról alkalomra közelebb került hozzá.

A kérésének elegett tettek, a családjának nem szóltak. Miután kiengedték, a pszichológusnő - mivel ő maga is egyedül élt - magához vette, megengedte hogy odaköltözzön. Igaz, gyógyszerek mellett, de messze a családjától, a lány új életet kezdhetett. Mikor már kész volt, mentálisan is kész volt rá, még túl kellett esni a rendőrségi ügyön, beszámolt a férfiről és elmondta, mi és hogyan történt és mi vezetett a gyilkosságig. Természetesen önvédelem volt, így nem lett büntetőjogi következménye ........ lelki annál több, amikkel a lánynak most már örökre meg kellett tanulnia együtt élni.

Ma a lány külön életet él, dolgozik, tanul, mikor minden feltétel adott volt, elköltözött a pszichológusnőtől.

A sok együtt töltött idő és nehészségekkel való birkózás útján  megkedvelték egymást, s így ott álltak az ajtóban. Valahogy itt már elfogytak a szavak.

- Köszönök mindent! - mondta a lány.

- Vigyázz magadra! - mondta a nő - és ha baj van, tudod, rám mindig számíthatsz.

- Nem lesz! - mondta a lány és mosolya mögött könnyek gyűltek. Nehéz volt az elválás. Nehéz, hisz ő volt az egyetlen olyan ember, aki biztonságos teret jelentett számára.

Most már gyógyszerek mellett, de kész volt hogy egyedül próbálja az életet, hogy egyedül szálljon szembe a nagyvilággal. Belül már halottá tették az átélt események, de a felszínen még létezett valamilyen minimális élete. A pszichológusnővel ma is tartja a kapcsolatot.