Hozzád szólok, sínek szelleme,

hátul kinézek, a sín tovafut vele,

mellette erdők, fák szaladnak,

ott repülsz, ütközöl szavamnak,

mert mi egymást értjük,

gondolatainkat, tetteinket sohase féljük! 

Mi ismerjük egymás lelkét, úgy mint más senki,

egy szót, mondatot kiszed, a többit félresepri,

vajon elérünk a külvilághoz vagy csak egymáshoz?

Az egymásban homályosan úszó szürke magányhoz.

Hozzád szólok, a sínek felett lebegsz,

szavaim oly nehezen érnek el az élő emberekhez,

csak téged, egyre téged kereslek,

odaátról szólsz hozzám, könnyek remegnek,

mondd miért kellett oly hamar elmenned? 

Te legalább értenéd sötét lelkemet,

az erdőt a maga száraz sivárságában látnád

fejed elpihen már a felhős puha párnán,

s én mennék hozzád, távol a földitől örökre,

s találkoznánk életet és halált forgató körökbe.

S nem lennék magányos többé soha,

Isten értene minket, s a menny lenne minden

lebegő lélek otthona.

S ott élnénk tovább te és én,

többé nem lebegnénk, nem kommunikálnánk

földivel a sínek peremén,

ÉS VÉGÜL A JÁTÉKNAK VÉGE, EGY FOTÓ,

S HÁTAM MÖGÖTT AZ ÁLLOMÁSRA VONAT ÉR BE.

EGY CSAPÓDÁS S A LÉLEK VÉGRE KISZÁLLHAT AZ ÉGBE,

S OTT TALÁLKOZUNK TE ÉS ÉN A TÚLVILÁGON VÉGRE.