Utolsó óráinkat, utolsó perceinket rúgjuk. Fáj, persze nehéz ez, de hétközben meg amúgy annyit vagyok egyedül, hogy az első sokkos állapotból és a sírógörcsökből felépülve, valahogy csak elviselem, hogy nem lesz többé ő, nem hallom többet a hangját, nem segít a kis játékos mosolyaival, nem érez együtt és nem tükrözi szomorúságom. 

Ahogy megyek végig az úton, Füreden, azt az utat csukott szemmel is meg tudnám tenni, feltör bennem ugyanaz a mély fájdalom, ami akkor szombaton, látom önmagam , ahogy az útpadkán ülök a sokktól sírva, újra ott vagyok. Néha meg-megállok, a fekete sálam mögött újra feltörnek a könnyek, csak úgy fojtottan, épp csak vizezik arcomat.

Belépek, leülök, hallgatok. Közénk telepszik újra a némaság, most mély, és szomorú és gyászoló némaság, ő ott van velem, de nekem lassan már olyan mintha ott se lenne. Kér, mondjam, beszéljek ....

- Zsófi, beszéljen .... próbáljon meg valamit mondani .... ne maradjon egyedül azzal a mindenféle érzéssel, ami magában lehet.

Hallgatok. Torkomat némán feszítik szét a szavak, vagy leginkább az érzések, ott feszül bennem két év élmény és érzés-áradata, szétfeszít és megszólalnom oly nehéz. Ő viszont mellettem van, biztat, az utolsó percekig.

Úgy érzem, írásban őszintébben meg tudom fogalmazni , versekben mint beszélgetve - mondom.- Velem azért már elég régen beszélget - mondja egy apró mosollyal. Előveszem a verseket. Ő messziről az asztal másik oldaláról figyel. - Elég hosszan írt. Foglalkozott ezzel. Ez jó. - mondja, de a verseim nem érdeklik. Foglalja össze!

Igyekszek, Kiragadok szavakat, gondolatokat, érzéseket de még mindig úgy érzem, mikor eljövök, hogy így, nem tudom eléggé kifejezni felé az érzéseim, s hogy mennyit jelentett nekem ez a két év vele. Bánt, bánt, de úgy érzem, nem tudom eléggé kifejezni az érzéseim.

Újra megnyitott a némaságból. Beszélek. Nagyon szaggatottan.

- Nem is magára haragszom .... hanem a körülményekre. Nem az emberre haragszom, amit az élet hoz, arra nincs befolyásunk, magának se, ahogy nekem se a munkaidőmre.

- Nehéz valamiért rám haragudni ..... - mondja - mert mégis én vagyok az, aki megszakítja a kapcsolatot, és erre maga nagyon érzékeny. 

- Maga nem érdemli meg .... - lenne ezer más ember akire joggal haragszom vagy haragudhatnék - mondom.

Valahogy védem őt, fáj, de nem tudok rá haragudni, mert megszerettem, mert türelmes volt velem, türelmes volt - ami nekem másféle kapcsolatban is fontos - de senki nem türelmes, senki nem ad időt - ő annyi időt adott amennyire szükségem volt: hogy megszólaljak a némaságból, hogy rá merjek nézni, vagy hogy merjem előtte elengedni a könnyeim.

Gyakran előjön a tekintet, hogy mennyit adott a mosolya és hogy hogyan tükrözte tekintetével a bennem zajló érzéseket, ahogy segített kimondani a kimondhatatlant, rálátni a legmélyebb dolgokra.

- Tudom milyen - az anyámról - ha a tekintet feszült, vagy egyenesen félelmetes - ezért nem mer ránézni az emberekre? Hogy félelmetes lehet, hogy ugyanazt látja meg amit az anyjánál? 

Igen, igen, igen.

A verseim próbálgatom ... átadni, de azt esélytelen úgy ahogy leírtam.

Elmondom egy fantáziám. Arról, hogy majd karácsony előtt a Vanderlichen át  eljuttatok neki ... valamit, a blogból kiragadott részleteket, nyomtatva - gondoltam - de ez is fantázia - ha nem lesz köztünk már terápiás kapcsolat, talán elolvasná, de finoman és mosollyal éreztette hogy felesleges megpróbálnom, mert 10 perc sincs így engem olvasgatni. Ő mindig is szigorúan tartotta a terápiás határokat, és én hülye, még most is próbálnám átlépni, de ha vége, akkor vége.

Bár eddig is kemények voltak a határok, email, sms, bármi is, lehetetlen, úgyse olvassa, mindig mondta, mondjam el ott, abban az 1 órában. Voltak "dolgok", "tiltott dolgok", amikről sose beszéltem neki. A sokkos sírások után is, sose beszéltem neki arról, mennyire vágyok az önsebzésre. Voltak amolyan íratlan szabályok - amiket belém vert, megerősített. Alkohol helyett nyugtató, és nem tehetek semmi olyat, ami önmagamra veszélyes. Ritkán, de ha meg-megszegtem a szabályokat volt bennem szégyen. A bort bevallottam, a másikat sose, igyekeztem csak fantáziában tartani magam.

Kérdezgetett Tündérhegyről ... milyen volt .... hogy éreztem magam az interjú alatt .... tudtam e beszélni. Ő már tudja milyen a némaságom, ott még nem tudják. Majd meg fogják.

- Egy ilyen helyzetben, új orvos előtt az ember ..... mást mutat - a legjobb oldalát mutatta - segített - igen - igyekeztem - de addigra mire oda kerültem teljesen kivoltam.

- Biztos, ott benn is, elő fogok még jönni, de ez természetes ....... - mondta.

Nagyon nehéz volt mindenről ami velünk, kettőnk között így történtek - de szembe kell nézni vele, hogy ezek 2 év után az utolsó perceink és ez valahol ugyanúgy veszteség és gyász és szomorúság, amiben még egy kicsit még egy pár percet velem lehet.