Az olyan, aki járt már huzamosan terápiába, aki dolgozott már úgy pszichológussal, hogy a kapcsolat stabillá vált a sok mindent megélt, érzett órákkal, az tudja, hogy minden terápiás óra más és más, hogy terapeuta és páciens hatnak egymásra, hogy szabadon lehet érezni, és ha nem is megy, tere van, sőt fontossá válik. Minden fontossá válik, a lélek legapróbb dolga is, ami a hétköznapokban nem kap figyelmet, annyira sodró ez a világ.
Hm,hatunk egymásra - mint mondtam - oda és vissza, erre van most egy igen jó példám.
A legutóbbi alkalmunk után sok minden zavart, sok minden végiggondolódott. ( pff, idegen nyelv és a jó öreg Passive és tök természetesen fogalmazok magyarul passive-szerkezettel ) Szóval rengeteg mindent végiggondoltam. Valószínűleg - én így gondolom - már rosszul kezdődött, mert pörögtem, túlságosan nevettem, majdnem sírtam, ilyenkor perceken át hozzáférhetetlen vagyok és bár a dobolás felhozhat érzéseket, ha nem tudjuk azt se jó vagy rossz, az gáz. Aztán is nagyon pörögtem és feladtam a leckét szerintem.
Megint doboltam, de mind éneklés mind a dobolás terén visszafogtam magam, nem pörgettem túl, így épp annyi hangot szedtem magamba, hogy ........ és még így is az elején ültem ott némán, nézegettem ki az ablakon. Finoman próbált megnyitni és úgy éreztem, megértőbb azzal kapcsolatban , hogy nehéz beszélnem.
- Ilyenkor mi történik? - kérdezte - Zavarban van?
Ránéztem, halkan nevettem kicsit. A fejemben ott zúgtak a gondolatok, amiket úgy éreztem, nem tudok kimondani.
- Azért nehéz megszólalni mert a hétköznapokban nem beszélget senkivel?
Egyszer csak valahogy megszólaltam.
- Énekelni könnyebb. Ott kinn jobb volt.
- Mitől könnyebb? Hogy tudnám ezt jobban megérteni? --------- már az árulkodóan jó volt és segített, ahogy fogalmazott, így aztán később mertem beszélni mindarról, amit az előző órából gondolkodtam, ami zavart, ami nem volt jó, amihez jöttek fel szituációk. Megint minden a beszélgetés, az élő kapcsolatok vagy azok kudarcai körül folytak.
A dobolás:
- De milyen jó, hogy ezt már tudja szabályozni ....
- Hát - mondtam - az utóbbi időben úgy érzem két véglet van, vagy néma vagyok, vagy ha dobolok, felpörgetem magam, szóban is. Ma visszafogtam a pörgetést ..... és tessék, itt ülök némán - mondom - mire ő : 1 percig volt néma, 10 perce beszélgetünk - tette hozzá - szóval tudja szabályozni , ez nagyon jó, örüljön már kicsit. ---- A dobbal, csak hangot akarok magamnak, magamnak segíteni.
Aztán sorban felhoztam mindent. Az, hogy a mindennapjaimban élő beszélgetés nincs. Az, hogy mintha tényleg minden kifogás lenne pedig .... :
1. Mondtam Zs.-nek a telefon dolgot, hogy szóba került néha hívjuk egymást, hogy valósabb lenne mint a chat, ahol valójában csak Zs.-vel tudok félelem nélkül, vagy akinek még megéri írnom. Zs. nem reagált, erre nem. Mikor fenn voltam nála a kórházban, jól elbeszélgettünk, és sajnos messze él, Pesten, és telefonon, egyrészt, neki is problémás, én meg nem garantált, hogy tudok beszélgetni telefonon. Miután kb ott tartok, fel se veszem, de nincs is kinek. :( Ha mégis, akkor meg már szelektív a hallásom is. :-)
2. Meséltem, hogy A.-val, igaz, fél évig terveztük és egyikünk se engedte el a dolgot, még én se, végül ott ültünk a Kokoban és pff, nem tudtam beszélgetni, zavarban voltam. Ezt olyankor mondom is, de szerintem fel is tűnik, Hogy miért nem terveztük valami nyugisabb helyre , egy padra pl a parkban. Eszembe jutott egy beszélgetés, főleg A. mesélt a lányával kapcsolatos - nehezen feldolgozható élményeiről - én csak hallgattam - néha hozzátűzve, hogy én és az anyám .... a masszázs szalon előtti padon kávézgatva, de jó volt. Megint nagyon eltávolodtam A.-tól is. Hosszú volt ez a nyár, magányos, üres, nehéz.
3. Akkor, beszéltem É.-ről, aki ---- még ott is teljesen zavarban lettem, kavarogva jöttek ki a szavak, hogy el kéne tán mondanom neki, de ezt így nem merem stb, a ki nem mondott után már pörgettem tovább - az utolsó amit sms-t írtam ( eldöntöttem, többé semmit, még ha szükségem is lenne rá, visszahúzom magam ), semmi válasz, de rá 2-3 napra chat-en hosszú szövegek az enyhe, meg idült meg istenkínja milyen tudományos szókincsű szövegek a szorongásról meg a terápiás dolgokról .... ----
C, külső személy, neki könnyebb : most mondjam el neki, ....? .... hogy nem erre van szükségem .... nem hosszú tudományos dolgokra a szorongásokról, hanem --- és félig C. is folytatta a gondolatot ---- arra, hogy töltsön .... - velem egy kis időt.
Aztán meséltem még, hogy én mindig is mondtam, hogy mindenkinek van családja, párja, gyereke, nem kellek ... - mondtam pörögve, ne is szóljon bele ------- hogy mikor az a kép és mikor én is ott voltam a rozé rizlingen ... - az nagyon rossz lehetett - értett, érzi ezeket nálam --- de utólag hogy nem jár fesztiválokra - de akkor ha nem jár, miért írta, hogy eljön velem - gondolkodtam hangosan, kétszer is kimondva, C. már elsőre felfogta - csak leugrott a párjával enni, meg a gyerek, az edzőtábor, Győr --- szóval zajlott az élet nélkülem is ---- és hogy TÉNYLEG beül velem - NYOMATÉKOSÍTJUK - csak baszogassam, mert elfelejti, na . :-)
- Hát akkor baszogassa ,,,,,,, :-)
- Hát én meg nem fogok baszogatni senkit ... senkire nem fogok rátelepedni, ha baszogatni kell, az rég rossz.
Miután elmondtam, így szólt - egy valami volt a történetben említendő: talán tényleg csak leugrottak enni, találkoztak valakivel aki csinált fotót, ennyi és valójában tényleg nem jár fesztiválokra.
Persze, igen, egyre jobban rájövök, hogy annyi minden van, ami pusztán fantázia, bennem különösen sok minden.
Beszéltem neki a versemről is, talán már korábban, mikor a zenélésről, amit valamikor hét közepe fele írtam. - Hallasd szavad! - hogy erről írtam, hogy a dallam száll, de a szavak, a beszéd holt, egyszerűen halott. Kérdezgetett vele is e , vagy pl munkában .... ott nincs két véglet, se pörgés, se némaság, de inkább a némaság - és azt kell mondanom, ott fáradok el, kimerül a szóbeli készletem és készen állásom. Beszéltem E.-ről akihez sikerült nem túl kedvesen szólnom. Ő egy nagyon rámenős nőszemély és már negyed 10 kor ott állt, kopogott az ablakon és baszta fel az agyam.
- El tudja utánozni, hogy szólt hozzá?
- Hát nem, de nem kedvesen, talán felemelt hanggal, idegesen - mire ő - jóvanna, rossz kedved van? akkor meg se szólalok - pff, jobban is teszi. :-)
Továbbá persze rajta kívül is sok ember meg szövegelés és mire haza érek eszméletlen fáradt vagyok, a szavakhoz, élő nincs, búrán már ezer éve nem voltam, chat-en meg franc se, nem tervezek szorongani....szóval a chat max csak Zs.-vel, a pesti, ő is ír, tőle valahogy nem félek, máshogy látjuk és érezzük egymást.
Vissza-visszautaltam az előző találkozóra. Volt, amit nagyon nehezen mondtam el, mert rettenetesen zavart, Az, hogy én se írok kommenteket másoknak , csak elvárom ---- azért volt nehéz, mert ezt már anyám is mondta nekem (és még sokan mások is). C. kért, hogy neki ez fontos, hogy elmondjam .... - főleg ha anyám is képbe jön - és már védekezőn pörögtem, hogy nem én vagyok az egyetlen búrán se aki nem írogat másoknak kommentet, inkább elviselem, hogy nekem se , senki.
- Ezt nem azért mondtam.... nem valami kritikaként mondtam - mondta.
Aztán tovább a sértésekre, amikor a futásról beszéltem meg az evési össze-vissza életemről, hogy anyám és apám két ellentétes véglet, de egyik se egészséges, az egyik bármi fáj, eszik, a másik meg büszke magára, ha egy almán és vizen él és napi 6-szor méri magát, reggel, este, kaki , pisi, előtt, után, miközben közölte a tizenéves énemnek, hogy én soha az életben nem leszek képes olyan akaratra és fegyelemre mint neki van. Nos, amit ő csinált / lehet néha még ma is csinál, az nem fegyelem, hanem hülyeség, ott sivítozni, ha hízott fél kilót. :-) ..... és az, a futás, hogy sötétben menjek, amikor senki se lát ------ nekem az ilyen mondatok olyanok voltak mintha a normális életemhez tartoznának, ha C. nem mondaná ki, hogy sértés, nem is gondolnék rá úgy.
( Majd elgondolkodott és halkan hozzáfűzte : a "baszogass mert elfelejtem", lehet hogy az elfelejtem is sértés. Szerintem nem feltétlen, az emberrel, meg körülötte annyi minden történik a legtöbb esetben családi körben - ami számomra ugye ismeretlen, máshogy élek, egyedül - de átgondolva, bőven belefér a felejtés, de én meg baszogatni nem fogok senkit -------------- belököm újra, amit szoktam : van párja, van gyereke ..... - jajj már, az embereknek van párja és gyereke, de az nem zárja ki, hogy ne legyenek barátaik ------ azt hiszem, megőrjítem C.-t az elméleteimmel, de mindig is úgy fogom gondolni, azért nem férek be senkinek a mindennapokba, kb sehol, mert munka, család, gyerek, az nem olyan élet, mint az enyém. Zs. az Zs, , messze él, valaki közelebbi kéne, de szinte reménytelen . )
- Amúgy meg - mondom halkan,lefelé nézve - nem is érdemlem meg ...
- Mit? Hogy valaki szóljon magához? Mi a bűne?
- Nem működik a kölcsönösség - na persze ezt nem mondtam ki így rögtön - C.-nél is így érzem, hogy nem adok magamból eleget és az emberekkel is, hogy mindig én adok kevesebbet. .... és persze, meghallgatni, azt tudok mást, azt jól tudok.
- Kérdez is? - azt nem ..... - ez anyám szerint is a gáz, hogy mert hogy nem érdeklődök ------- mert én végignéztem anyámat csak úgy csendben egy eladó csajt kikérdezett párja, gyerek, lakás akármi is és csiribá, az eladó csaj pikk pakk megnyílt neki és elmondott mindent ------- aztán közöltem utána anyámmal, hogy tövig mászott a csaj magánéletében és én ilyeneket nem kérdeznék ------ MERT TE TÚL TAPINTATOS VAGY -PFF - SZÓVAL TÚL TAPINTATOS VAGYOK .... ------- DE EZ NEM AZT JELENTI, HOGY NEM IS ÉRDEKLI ------ CSAK NEM MEREK NAGYON KÉRDEZNI ------- FŰZTÜK FEL C.-VEL A VÁZAT.
Aztán persze szó esett a továbbiakról meg a szeptemberről, amikor nehéz lesz, mert nem lesz jó a szombat és kell valami megoldás, esetleg valahogy ...... valahogy majd megoldom ezt is, hétközben, de hogy hogy fogom a dolgokat takarásban tartani, azt már nem tudom. Eddig is nagyon nehéz volt titkolózni.
- Mit érez ezzel kapcsolatban? - kérdezte.
- Mikor elkezdtük beszélni, leizzadtam és fura volt a hasam - a testi részét tudom mondani .
- De a testi érzésnek megvan az érzelmi párja ... jó lenne tudni
- Megértem - mondtam szinte beletörődve, elfogadva.
És C. nem firtatta - Nem erőltetem, - mondta - ha akar , beszél róla, ha nem, nem. Hát nem akartam.
Jó volt ma, persze nehéz, de minden megértésben és elfogadásban volt és biztatott, bármikor is nehéz volt mondanom, amikor érezhetően nehéz volt, folyamatosan biztatott.
Szeretem. Jó vele. Annyi biztatást kapok tőle, akkor is amikor a szavaim már a csatornában úsznak.
