Próbálom megfejteni, mi belül zakatol,

ezer érzés sodor, viharként kavarog,

félek, ha kimegyek elcsábít az ital,

természetem mint vadló, szilaj,

fut, dús sörénye hullámzik a szélben,

érzései körötte, viharként ér el,

mert nem hall senki, kiáltok keservesen,

kinn mennyi elfojtás hagy nyomot lelkemen,

kierőszakolt, hamis érzések,

nem vágyott szavak, nem vágyott kérdések,

esőcseppek mint könnyek hullanak az égből,

fentről a magas végtelen kékből,

elfojtott könnyek lassan kitörnek,

nem nevezhetem magam az övéknek ;

Csillogó fa, hamisan csillogó fények,

próbálom a mélyben tartani, semmit se érzek,

biztonságban nem maradhatok, ki kell lépnem,

akkor is ha kinn nincs minek élnem.

Torkomban feltör régi idők mézeskalácsának 

fahéjas-keserű utóíze,

az ünnepek hangulati görbéjének alacsonyan

leng ki az íve,

és szólnál, szavad talán érezne,

de lelked benn leginkább befékezne.

S a vadló hátán szemben a halvány téli Nappal,

egyszer csak VÉGE : kitörsz egymagadban.