Mellettem apróra tört Ferrero csokoládé egy kis bögrében. A bögre füle letört. Én törtem le. Egyszer ...  kapkodtam, ideges voltam, és hát ja, csorbult bögre. A csoki, ami itt áll előttem összetörten tegnap még egy Ferrero hóember volt. Egészben. Mert legjobb széttörni magam körül mindent. Eszem a tört csokidarabkákat, olyan érzés, mintha a lelkem darabjait enném. Belül is épp így érzem magam. Mint a hóember darabjaira törve, vagy épp mint a füle-csorbult bögre.

Írok és eszem a csokit, ebbe nyomom a belső impulzivitást, talán el is sírom magam közben, szeretnék sírni, ott ül, ott rezeg bennem minden apró kis bomba. Épp csak ezt csinálom 25.e hajnal óta. Sírok. Minden hajnalban. Tök mindegy, olvasok éjjel, posztokat nézek vagy csak épp elhangzik újra a buzi reklám a tv-ben: Nekem ti vagytok a biztonság. A kapcsolataid számítanak. ..... és belémszorulnak a könnyek és kikívánkoznak.

Mennyi minden történt ebben az évben. Tavaly ilyenkor épp ezen a 27..e estén belezuhantam egy pszichózisba és falcoltam. Akkor már jó pár hónapja tervezgettem, de míg itthon voltam, mármint "itthon" , az orvos nem tudott róla, a pszichológus meg azért nem mert féltettem a kapcsolatunkat de már kacérkodtam, hogy vért fakasztok magamból, kacérkodtam azzal, hogy égjen a bőröm. Aztán az itteni kinti terápiám különféle okokból véget ért és bementem Tündérhegyre. Ma már tudom, hogy ez a tavaly karácsonyi esemény lehetett az első jel. Márciusban egy kevert személyiségzavar diagnózissal jöttem ki, az egyik fele a borderline. Elkezdődött egy feldolgozási, átdolgozási, megértési folyamat amiben az elején sokáig magamra maradtam. Már nem vagyok magam ............

Az ünnepek mégis egy nagyon is magunkra hagyott időszak, mert mindenki családdal, mert írni bunkóság, mármint személyesen, mert senki nem elérhető ilyenkor (max a lelkisegély vonal), mert mindenen sír az ember, vagy épp mert a kedves család ezerféle formában triggernek számít, .......... és a kis light hajnali sírások üvöltő, tomboló, párna csapkodó majd a párnát magunkhoz ölelő dühös - haragos - franc tudja milyen sírásba torkollanak. A tavalyit nem tudják ... ez a penge dolog, hogy kinyerem egy borotvából ez feltételezem kicsit sokkoló lenne nekik, mert hiába, hogy anyám olvasta a könyvet ( ez mondjuk meglepett, úgy vittem át karácsonyra a Ha fáj szeretni címűt hogy vagy elolvassák, vagy nem, anyám olvasta, mert érdekel - mondta ő, de halovány gőze sincs az egészről, ami dúl és mi hogy dúl az emberben és csak azt tudja mondogatni, hogy van belőle kiút és lehet normális az élet, ettől pedig nekem most jelenleg nem lesz jobb, persze hajtogathatjuk a végtelenségig)

Szóval, itt vagyok 2020 végén ... a borderline kapcsolati zavarai, kapcsolati impulzivitása és borulása illetve az elkerülő kapcsolatot-kerülő része között. Emberekre gondolok, emberekre gondolok és könnyek  folynak belőlem. Fáj, igen, az a könyv cím elég beszédes, igen, fáj szeretni. Kimondtam, leírtam és máris ömlenek a könnyeim. Letiltottam Szilvit. Francba is, nem tudom, vajon jól tettem e vagy mégis egyszer megbánom. Elolvasni úgyse valószínű hogy elolvassa ezt vagy bármit, ettől nem félek. Fáj, hogy mindenki magamra hagy. Fáj, hogy minden éjjel szétsírom magam és mindezzel egyedül vagyok. Fáj, hogy valahol messze létezik Sz. de neki ott a húga, meg vannak körülötte. Nekem nincsenek, senki, vagy épp mint egy bábut rángatnak ide-oda, öltöztetnek meg ilyenek.

Mi vagyok én? Valami elfuserált Pinokkio akinek a tagjait külső személyek irányítják? De még Pinokkionak is voltak érzései. Nekem talán még az se lehet. Mert persze ha kifejezem, nézzek magamba, nem e miattam van minden - anyám, öcsém előtt nem is beszélhetek az életemről, mert ő csak a full natural cuccokat preferálja, azt se tudom, tudja e egyáltalán mi van velem. Bár én se tudtam, hogy közben új barátnője lett, új munkahelye, és a város egy másik messzi felébe költözik albérletbe. Valószínűleg hozzá nem lesz mindenkinek kulcsa ....

Sírok ... sírok, mert egyáltalán nem érzem biztonságban magam. Attól mert apám - lehet aggódásból - de idejön és "betör" a lakásba - és azt hiszem hevederzárt is zárni kell - és nem, nem én nyitottam ki, álltam bénultan a konyhában belül remegve.

Szóval, hiába vagyok magányos, és mélyen kiüresedett, félek is szociálisan .... és mégis, gondolok emberekre ..... és sírni támad kedvem. Azt hittem, legalább a karácsony miatt kicsit többet fogok számítani. De nem ... nem ír senki, bár többeknek nem tudnék mit visszaírni, csak azt hogy pá, a számod is kitöröltem mert akitől eszembe jut, hogy megvágjam magam, az inkább menjen mint jöjjön.

Viszont .... nagyon sírok .... vannak más emberek is ... Györgyi ... Györgyi volt az első pszichológus, akinél azt éreztem, számítok, ő segített abban, hogy én számítok, én, nem az anyám ... és nem is Ildi. .... Aztán pedig ott van Rita ... nagyon rég nem írtam neki, talán mert el se olvasná, talán nem érzem értelmét ..... de könyörgöm a Jóistennek, Györgyit és Ritát nem szeretném elfelejteni. Nagyon  ömlik a könnyem, felzaklat, hogy egyszerre szeretek és elfordulnék és hogy léteznek még emberek akiket nem akarok elfelejteni. Cintia. Rettegek, rettegek, hogy olyan embereket is el fogok felejteni, akik egyszer valaha sokat jelentettek, akiknek a tekintetében, a szavaiban, először, másodszor és néha sokadszor is megleltem azt a biztonságot ami az életemben sosincs, a családomban meg még annyira se.

Szeretném tudni, hogy valahonnan messziről,  a távolból figyelnek és mellettem vannak, ahogy egyszer régen.

( és akármilyen fura, az Edinát már meg se említettem, felejtési listára került, pedig hónapokig mindenhol őt kerestem az utcán) 

Francba is, ünnepekkor olyan mintha minden biztonság, ember, és emberi hang meghalna körülöttem és bennem a sajátom is, könyvkaraktereket hallgatok belül, esetleg megpendítek egy gitárhúrt. Pengetek. Fel és le. Hallgatom.( és meg-megállok, lassan ordítva sírnék, fogom a pizsamapólóm, felhúzom, belesírok) Szóval, a gitárhúr .... hallgatom .... tiszta vagy disszonáns. Hangolom. Egy hangszernek is lelke van. Olyan talán ez is mint egy hatéreseti szélsőségekkel élő lélek, megpengetek az akkordot, tompa, jobban kell lefogni, igazítom az ujjaim, megpengetem, disszonáns, tekerni kell, hangolni legalább tudok. A gitárt. A lelkemet sajnos nem. Az olyan hullámveréseket produkál napok óta ..... alig tudok alóla lélegzethez jutni.

2020: Meg kell tanulnom a hullámverésekkel élni. Vegyes. Néha elgondolkozok, persze fele-fele vagy bizonyos arányban, de bennem az elkerülő is, erről persze kevesebb szó esik, mert az nem korbácsol fel ennyire. Azt hiszem, amikor elkerülök, egyszerűen nem érdekel a kapcsolatom, a borderline felem viszont érdekli ....

és ez az egész kurva problémás és zavaros és nagyon depresszív, jelenleg még inkább mint máskor, talán most is megkarcolnám magam, de valamiért nem teszem. A könnyeim úgy folynak mintha a lelkemen tátongó üres lyuk vérezne. Még egy-két ilyen mondat és úszni fog a könnyeimben a pizsamafelsőm.

Hiányzik Tündérhegy. Ott benn biztonságos volt és figyeltek ránk .... 

Mi lesz itt még új évig? Minden áldott este ez megy, hajnalban, most pedig mióta írok .... sírom ki magamból a tömény fájdalmat, ami ilyenkor megsokszorozódik. Vannak emberek, akiket letiltok, akikkel megszakadok direkt, talán mert túlságosan szeretem őket és fáj a nemlétük, és emlékezek emberekre, akiket szerettem, szeretek, talán tudom, hogy kell, emlékezek emberekre, akiket nem akarok végleg elfelejteni.

S mindezt azért mert sajnos igenis vannak olyanok, akiket már elfelejtettem, mert muszáj elfelejtenem, mert önsértésre ösztökéltek vagy mert a kapcsolatunk már többet bántott és fájt mint amennyit jó lett volna.

Elfelejtettem .... mert az embereket igenis el kell felejteni, hogy élni tudd a kis nyamvadt, szélsőségesen hullámzó zavaros kis életedet.........

S igen, ahogy a könyv is mondja, ilyen,

HA FÁJ SZERETNI