Nehéz volt ma verbálisan hozzám férni, kegyetlen nehéz. Azóta a szombat óta - hogy nem is köszöntek, annyira észrevétlen voltam és mindenki baszott rám és végigcsináltam egy olyan szombatot, amit le kellett nyomnom a saját torkomon - teljes elszakítottságban létezem. Csak zokogtam és zokogtam ... új hét jött. Sokáig nem éreztem semmit, ültem itthon minden este némán és tompán, ÉRZÉSTELEN. Aztán írtam egy verset, de egyetlen sorát se éreztem. Nem is mentem vele semmire. Mégis kit érdeklek én.

Bementem, leültem, megint a torkomon fojtogattak a szavak, nem bírtam velük. - Nehéz ám ilyenkor, hogy csendben van és nem tudni miért .... - mondta. A párnát miért hozta? Mit jelképez? Csak mert eddig nem volt. Halkan és szaggatottan megszólaltam, szavanként. - Ez nehéz ....

- Mi? Megszólalni vagy történt valami? Lassan és szaggatottan elkezdtem, meredten néztem az ablakon túli leveleket. A párna .... mostanában sokat használom ---- mert megnyugtatja? ---- Nem, épp az hogy átadok neki ..... - elnyeli a bánatát - fejezte be a gondolatomat. A bánat szót soha az életben nem mondtam még ki. Se előtte, se magam előtt, nem lehet kimondani.A munka, a szombatok, az esti üvöltő zokogások, hogy emberileg egy szarnak se vesznek, ha többen, mindenki jól elbeszélget, mintha ott se lennék. Minek is észrevenni ..... - ...... és milyen érzés volt ez? Kirekesztett ... vagy, ez az én szavam, azt szeretném, ha maga fogalmazná meg. - Elszakított - azóta is. Nagyon rossz ez az elszakított létezés.

Beszélek A.-ról, a chat-ről, hogy aztán letiltottam, beszélünk, kapcsolatokról, az egymásra szánt időről - amit én messze nem ismerek. Mindenféléről beszélünk ------ közben előveszem a verset ---- amit írtam --- szeretném felolvasni, mert gyakorolni kell ..... és azt csak itt tudok - mondom halkan... hogy hogy adjak hangot magamnak - mondom, az utolsó szavakat lenyelve. Bátorítva bólogat. Ahogy beszélek a légzésem, a nyelési funkcióim is megváltoznak. A vers a kezemben van, bele beleolvasok magamban, még mindig szenvedek. Nagyon . - NEM VIZSGA! CSAK FELOLVAS EGY SZÖVEGET - mondja és elmosolyodik. MITŐL FÉL? - kérdezi. Látja rajtam a kínlódást. - Hogy valami kritikusat mondok rá? Volt valaha ilyen reakcióm? - próbálja megfejteni, mitől félek. Fogom a papírt, prózában egy egy dolgot kiragadok, hogy miről szól. - OK, igen, nem is akarok vizsgáztatni - mondja mire én nagy keservesen : - Nem tudok ettől (a vizsga-érzéstől) elvonatkoztatni .... mikor újra-újra próbálom, próbál lazítani.

- NEM KAP RÁ JEGYET.

Közben el-eltérülök, beszélek a kapcsolati zavarokról, hogy Zs.-t is letiltottam. Próbáljuk felfejteni, miért és mennyire nem tudom kezelni, ha az emberek EGYSZERŰEN ELTŰNNEK és napokig semmi kapcsolat és 3 nap engem már annyira kikészít, hogy letörlöm aztán már nem is számolom, órák telnek és napok. Előbb A. aztán Zs. , épp azok akiket igazából szeretek. - Persze, aki semleges, nem vált ki ilyen heves reakciókat.

A. meg az idő, az idő, amit terápiás viszonylatban tölt emberekkel, ő is, ez a havi sok találkozás, hétvégén meg család és természet, szinte megértem, persze kimerül hét közben, de akkor ne ígérgessen nekem semmit, hogy HA TEHETI, szán rám időt, amikor nem teheti. Egyre erősebben, keményebben írok, hogy az élet egy baszott fantázia, Persze nem érti, hogy is érthetné, pontosítok : AKINEK VANNAK KAPCSOLATAI, AMIK NETALÁNTÁN JÓK IS, ANNAK NEM FANTÁZIA. Majd töröltem. - Nem beszélt meg vele találkozót? - kérdi. - Nem, semmiféle találkozót nem beszéltünk. ( ami nem valósul meg, azt nem szívesen próbálgatom egész életemben ) - Nem érhet rá mindig - próbálja magyarázni - ahogy maga se ér rá most szombaton. Érdeklődik mettől meddig dolgozok.

Megint visszatérek, rágörcsölök a versre. - József Attilát említem megint és Albert Györgyit, - C. úgy hiszi, számít hogy J. A. pasi, de nem feltétlen - halottak - öngyilkosok lettek. EZ SZÁMÍT - Keresek ... valakit ... a versben .. de nincs ... nem válaszol és így fordulok a holtakhoz - azokkal tudok összeérni akik maguk vetettek véget az életnek. - és ha másképp? - kérdi - egy betegség, vagy az öregség az nem érdekel, azzal nem tudok mit kezdeni - mondom. Nehéz ilyen dolgokról beszélni - na de hát inkább itt mondjam el, mint ...... - motyogom magamban.

Aztán lassan, valahogy beszéd közben ... a némaság, a szótlanság és egy verbális csavarral ráfordulok a versre, felolvastam, ... a szeretettel a vég, a halál kezdett egyességre lépni .. - mondom, a végét már szinte kívülről -  de annyira féltem, annyira kivoltam mire sikerült, hogy már nem bírtam többet érezni mögüle. - Ennyi - mondtam, majd elkezdtem miszlikre tépni a papírt. - Most miért tépi szét? - kérdi de ekkor már ott ülök, előttem az asztalon papírhalmaz. Néha oda-odanézek C.-re, látom tekintetén az együttérzést, azt, hogy érzi, hogy ez mennyire rohadt nehéz.

Közben beszélek, Zs.-ről, hogy több napja semmi, a versem se vette észre - talán észrevehető akarok lenni de feleslegesen - és letiltottam, mert én ezt már nem bírom így. Ha esténként néha kiborulok, nem írhatok neki mert alszik meg átalussza az estét ..... én meg épphogy nem alszok, sőt, akkor vagyok rosszul. (erre van a párna, amit ekkor már lazábban az ölemben szorítok magamhoz)

Beszélek gesztusokról, és válasz vagy visszajelzés nélkül maradásról, - Érdekes, mert sok kérdésemre én se kapok magától választ.

Figyel. Én még kisebbekre szaggatom a papírt. Megsemmisíti - erre a szóra felkapom a fejem, ránézek - valahol időközben belefűzi: LETILTOTT ENGEM IS - mielőtt még megsemmisült volna - fejezem be a gondolatot és tekintetével jelez, épp így.