Ami történt, ahogy történt, a nonstop szorongás, a folyamatos alváshiány, a folyamatos kortizolban úszás, az üss vagy fuss - elvében élt élet, a menekülések, a sötét utca, a futás a szélben, esőben, úgy hittük, az életünk, a maga bukkanóival is még mindig normális. Mert az volt a normális, ha a szavak vérző sebeket martak a szívbe és a gyomrunk apróra szorult a verbális ütésektől. Sokáig úgy hittük, minden rendben, hiszen csak így .... verbálisan ... és ez nem bántalmazás ... sokáig úgy hittük, csak a fizikai ütlegelés számít annak. Bár sose kaptunk egy pofont se, mégis arra vágytunk, bár inkább pofon vágnának néha, jobban elviselnénk mint a valódi életünket. Mindig visszamentünk és mindig hittük, bíztunk abban, hogy másnap más lesz, másnap jobb lesz, másnap normalizálódik az életünk, leérettségiztünk, diplomát szereztünk és nem és nem, sose lett jobb.
MÉRGEZŐ VILÁGBÓL JÖTT MÉRGEZŐ VILÁGOT TEREMT MAGA KÖRÜL.
...... és miközben hajtottuk buzi kis magányos életünket, megtanultunk ütni és ha azelőtt nem is volt fizikai, hát elkezdtük mi, mert nem volt már több önszabályozás, nem volt már több kontroll, féltünk, ütöttünk, de agresszióra agressziót nyeltünk. Szorongás, ütés, hajtépés és újabb ütés de ő erősebb volt, mindig erősebb, ha úgy kellett, kicsavarta a csuklóm. Bár történt volna valami, és lett volna nagy cirkusz meg kórházi ügy, lelet meg ilyenek, megnézhette volna magát. Nem lett. Épp csak nagy vörösre festett karmait éreztem a bőrömben miközben csavart egyet a csuklómon fitogtatva fene nagy erejét. Jött és nem volt merre menekülnöm. Szoros volt a helyzet, a gyomrom apróra zsugorodott, a mellkasomban lüktetve éreztem a pánikszerű szívverést. Azt akartam, hogy elmenjen, hogy örökre elmenjen és inkább hagyjon magamra. Egyedül voltam, mindig mindenben egyedül, senki nem segített felállnom ellene a harcban, senki nem volt a közelben, bár ez nem jelenti azt, hogy senki se látott egyetlen momentumot sem. Ha látta, ugyanazt az agressziót állta amit én, de nem segített.
Nem segített mert mérhetetlenül gyáva volt és gyenge, és nem mert megvédeni ellene, pedig ő volt a férfi és mégis a nő számított erejében és mentálisan dominánsnak és mindenki fölé kerekedőnek.
Gyáva volt és gyenge, így nekem kellett egyedül erősnek lennem, és ha kell , hát ütni. Később jöttek a mérgezéses fantáziák, benyomni neki egy egész doboz altatót vagy nyugtatót, nem kell feltétlen meghalnia, de ne legyen éber, mert mást nem tud csak rombolni. Csak rombolni tudja az emberi lelket.
Sose kötődtem hozzá igazán, már óvodában éreztem, hogy semmi se stimmel vele meg az ő saját kis szaros családi hátterével ahonnan jött, ahonnan a mérgező világot áthozta magával a saját világunkba. Bár kimondogatta, meg mézes-mázoskodott hogy így szeret meg úgy, faszt, aki mérgez, aki bántja a másikat, az tán önmagát is gyűlöli, nem is tud szeretni.
Horror volt az élet, nagyon hamar hívott a túlvilág, nem akartam élni, így, ebben a világban nem, ma se és persze senki se látott az ajtók mögé. Mert AMI AZ AJTÓK MÖGÖTT TÖRTÉNIK, AZT SENKI SE ISMERI. NE ÜVÖLTS, KIHALLATSZIK - MONDTA OLY SOKSZOR. ÉS? - VÁGTAM ODA - KIT ÉRDEKEL? - HÁT ELÉG NAGY BAJ, HA NEM ÉRDEKEL. - Persze, hogy nem akarta hogy minden kiderüljön, hogy fény derüljön a mocskos kis verbális meg fizikai játszmáinkra, amik szinte kimerítették a bántalmazás fogalmát. A pszichológiai persze nem látszik, de belül az ember örökre megtör, nem önmaga többé.
Persze, nem akarja azt se hogy kiderüljenek a mocskos kis bajaim, mert tudja, - illetve nem tudom, tudja e mennyi része van a borderline-zavar kialakításában. Vegyesen szorongó-elkerülő és dezorganizált kötődéssel, magányosan és minden embertől félve élem a buzi kis életem.
CSENDBEN, TELJES KUSSBAN. MERT ÚGYSE ÉRTI SENKI.
Idővel a munkahely, és egyéb más helyek összehozzák az embert másokkal és elkezd részletesen hallani mások családi életéről, látja, hogy mennyire .... kerek .... és jó ....és talán ez a normális? - kérdezi magától. Minél többet hallja a másik ember családi történeteit, annál inkább magába fojtja a sajátjait, mert hm, nagy rácsodálkozások, nagy szemek, a másik nem ismert eléggé minket , tán úgyse hiszi el. Magyarázgat. Futásról, külön élésről, kutyáról, hogy ez mind tök jó. S Te közben még inkább elhallgatsz, mert ami történt, az erőszak elhallgattat, mert a másik úgyse hinné el, úgyse venne komolyan, meg már kb elég abból, hogy ezért és azért le vagy kezelve, mindig csak hallgatod és hallgatod és mikor valami nem jót megosztasz és ő rákontráz a saját családi - hozzárakom, érző, normális és szeretetteli - kapcsolataikkal ...
és idővel már nem mondod , csak érzed, egyedül élsz, de a Félelemmel és a Magánnyal, azzal az ősi Magánnyal, amivel gyerekkorod óta élsz, mert hiába van körülötted x ember, távoliak, rossz esetben nyomulnak, kontrollálnak, figyelnek - te pedig lassan paranoiássá válsz - mindennek nevezheted őket, csak nem családnak, mert valami ősi magányos világ ez, amiben te vagy a fekete, a különc, a szégyen, az aki problémás volt mindig is, aki nem tud megadni mindent, hogy elégedettek legyenek, büszkék és esetleg, esetleg szabad lehessen már érezni. Te válsz a beteggé, a nemnormálissá, az életképtelenné és sorolhatnám a rohadt címkéket, amiket az évek alatt rámragasztottak.
Aztán persze a pszichiátria újabb címkékkel látja el az embert: depresszió, bipoláris zavar, GAD, BPD, disszociatív - ja, igen, persze, hogy a disszociatív jelenségek csak úgy beúsznak egy ilyen életbe, nem érez, távoli hangok, távoli emberek, távoli és homályos világ, kapcsolódni való képtelenség, VÉDELEM, mivel ez egy önvédő mechanizmus, hogy ne érezz túl sokat. Semmit se érezz, elzombisodott a lelked ..... amíg a másik ott van, folyamatosan szövegel, figyelj, amennyire tudsz légy jelen, és majd ha egyedül leszel és újra érezhetsz, majd akkor, robbanj belül újra.
Lassan rájössz, más életekbe belelátva, hogy amit anno azt hittél normális, nem, messze nem volt normálisnak nevezhető. PTSD - szinthez hasonló: amikor jössz, mész, de nem tudsz megnyugodni, a kortizol szinted az egekben folyamatosan, nincsen a lelkednek biztonság, a belső hangok jeleznek, ha valami nem oké, a mellkasod nyom, a szíved ezer sebből vérzik, a gyomrod pedig minden egyes jelre összerándul, vagy épp apróvá zsugorodik, mikor a szó, leginkább a verbális félelmetes, nem biztonságos és szinte már várod mikor fognak bántani ..... újra és újra.
Valentin-Nap van, a nyálas, szívecskés, szívecskésmacis, csokittömős Valentin-Nap, nem csak a Szerelmesek napja, hanem mindenki másé akik szeretik egymást. Számomra most 2021-ben a Nap, amikor az ember tesz a kiszolgáltatott, bántalmazott gyerekekért, hogy minél előbb kapjanak segítséget, hogy tudják van kihez fordulni, és a bántalmazott, menhelyekről kimentett állatokért, akik mindannyian megérdemelnek egy jobb és szebb világot, mint amit tapasztaltak.
