Megérkezek. Természetesen a lebegésből lépek be, könyvvel a kezemben, ami a földön tart. Még hosszú percekig megmarad a lebegés, ott nála ülve is. Még ő is rettenetesen távoli ilyenkor és elérhetetlen egy ideig, ahogy valószínűleg én is az vagyok neki.

Ránk ereszkedik a perceken át tartó masszív csend, nem nagyon bírok megszólalni, ő pedig kivárja, hogy valamit valahogy elkezdjek. Nagyon nehéz és nagyon küzdök a hangommal, hogy meg tudjak szólalni. Persze ahogy beléptem, a könyvet arrébb tettem a radiátorra, leültem, majd felugrottam, kérdeztem ide tehetem e az asztalra. Mondta, őt nem zavarja. Nekem volt ez fontos. A könyv egy kapcsolat a talajjal.

Lassan, amikor már túl masszív a csend megszólalok, lassan, félve, bátortalanul.

- Nem hoztam jegyzetet mégse. Nem voltam úgy .... nem tudtam írni.

- Hogy volt? 

A szavaim egyre halkabbak.

- Hát, tegnap aludtam is, vagyis, feküdtem, szóval nem nagyon tudtam írni.

Már van valamiféle kapcsolat, de még mindig lebegek. Szóba is hozom.

- Azt mondta, hogy már múltkor is....és itt is.

- Igen. Egy ideig benne voltam még ...

- És hol még?

- Kinn. Reggel és este és néha a közte lévő időkben is. Régen is jelen volt ez, de nem így ennyire mindennaposan mint mostanában.

Aztán lassan megnyílik köztünk a kapu. Mesélek a kapcsolataimról, a munkahelyről, ahol néha túl sok is az emberek között, de az annyira semleges, hogy csak teszem a dolgom ...

- Robot-szerűen? - kérdi.

- Úgy valahogy.

Aztán jön a lényeg.

- Még régebben beszéltük, hogy ezzel talán elbújok a rossz érzések elől, eltakarom őket, mintha nem lennének.

- Igen. Most vajon milyen érzést rejteget? - puhatolózik.

Ha ez mögé nem is jutunk, mesélek. Mesélem, hogy a sok-sok lebegés és rejtőzés és zárkózás után a könnyeim hétvégén buktak ki. Mesélek a megosztott videóról, a kommentekről aztán a chat-ről, ahogy írtam ennek az ismerősnek és végig potyogtak a könnyeim.

- Akkor mitől? Jó volt vagy rossz?

- Azt hiszem, ekkor örömömben ... a kedvességétől - meghatódott - teszi hozzá - azt se tudom, mit jelent meghatódni - gondolom magamban, de biztos így van - hogy igaz csak kommentben jelezte xy, én máris sírtam, hogy hall és ért, én pedig azt hiszem örömömben sírtam, örömömben, hogy ilyen ember nincs még egy.

Bár ezt C.-nek nem mondtam, de szerintem amúgy is tudja, amit a doktornőnek szeretethiány néven említettem, később itt chat-en, hogy nem is tudom hogy kell szeretni és azt se tudom, milyen szeretve lenni. (megértve, hallva) Csak sírtam ... hiszen akkor már épp egy hete non stop lebegtem.

Itt már fellazultam kicsit. Nem is néztem C.-re csak beszéltem magam elé. Néha odapillantottam, bólogatott, megértő és érző volt a tekintete.

- Aztán szombat este a megosztott filmet megnéztem, aztán valamikor este leültem az ágyamra, későn, éjfél fele, lezuhanyozva, hajat mosva (és talán frissen könnyebben elengedi az ember az érzéseit)  csak a sólámpa égett, becsuktam a szemem mintha relaxálnék, de a szemem alatt könnyek tornyosultak. 

- Mitől? - kérdi.

- Azt hiszem, sok a fájdalom .... - mondom magam elé, lopva rátekintek, szemében érzem hogy érzi, tudja, hogy most egy kicsit közelebb engedtem a lelkemhez.

Utána a chat-en írtam az ismerősnek, reggel visszaírt, hogy bocs , hogy kilépett az életemből, de nem tudja azt a segítséget és barátságot nyújtani amire vágyok ....

- Mire vágyik? - kérdezgetett bele.

- Én már semmire - mondtam elszomorodó hangon.

Időközben persze beszélünk kapcsolatokról, anyám helyett anyámékról, a kapcsolatokban fellépő kemény szorongásaimról, I.-ről, hogy írtam neki a viber-en, talán mert haragudtam rá, haragszom rá, hogy tudja, végre sikerül lezárni a történetünket, mert már úgy tudom megközelíteni a helyet ahol lakik, hogy nincs már több emlék, nincs gyomorszorítás meg erős szívdobogás, hogy összefuthatunk az utcán, vagy láthat kocsiból. I. is anyám helyett anyám volt, úgy ragaszkodtam, úgy szerettem, Gy. néha párkapcsolathoz hasonlította a barátnői kapcsolódásunkat. Őrület volt! Aztán persze minden anyám helyett anyámmal ugyanúgy kezdtem pár év jó és mély kapcsolat után szorongani mint a sajátommal.

Próbáltuk megfejteni, hogy kapcsolatokban hogyan és mitől kezdek szorongani általában olyanokkal kapcsolatban akik fontosak nekem vagy fontosak voltak. 

Én pedig hozzáraktam, hogy már hozzá jártam terápiába és itt erősödött meg bennem az, hogy ami nem volt meg érzés, az nem lesz, soha már és nem kereshetek anyát senkiben. Ekkor értettem meg igazán. Szóval, ez már biztos nincs, de más sincs. Nem bírok normálisan kapcsolódni, sérült az egész sz@r.

Eszébe jutottak régi esetek, mikor az egyik kutyáshoz M.-hez közelebb kerültem, ez kb 2 napra szólt, mert ahogy eltűnt, vagyis nem jött a kutyával, rám tört a depresszió, aztán sokszor sírtam is, mert már nem foglalkozott velem. Már nem számítottam, mert van, volt még rajtam kívül x kutyás.

Nos, akkor teljes lelkemmel a földön voltam, és rettenetesen fájt belül minden.

Most kifejlesztettem mindennapossá a lebegést, ez van. Néha olyan érzés mintha valami szer került volna a szervezetembe vagy minimum tripla adag gyógyszert vettem volna be, pedig nem így van. A doktornőnek is mondtam, hogy a lebegésnek semmi köze a gyógyszerhez, a lebegés akkor is meglenne ha nem szednék semmit.

A lebegés egy védekező mechanizmus.

Most pedig keresem a szót amit használt a búcsú szavaknál.

- Majd arra kérem, mondja, mikor jön az érzés, mikor van meg és mikor múlik el ..

- Már így érkeztem - teszem hozzá, de később elmúlt.

- Ebbe majd megmártózunk ... - olyan érzés most mintha tényleg egy nagy vízben lennénk, ő és én, ez a szó jól esik, lebegek mert a rossz érzések letesznek a földre, ami nagyon fáj, az oda levág. Lehet ez nekem olyan inkább mintha a levegőben lennék, ha mindez vízben, akkor muszáj lesz a lebegésből elengedni magam, bízni benne, hogy nem hagy megfulladni.